-Szóval, itt a sztorid egy kevésbé racionálisnak tűnő formában, de mégis valóságosan: Amikor hintóval felvett a Stan nevű fickó, altatót itatott veled nehogy rájöjj, hogy átléptetek a túlvilágba. Mikor megérkeztél megtámadtak a rühes korcsaik, amik kifejezetten a mi fajtánk vadászatára lettek kiképezve, emiatt nem világos a dolog, miért vettek célba. A sebed azért tűnt el olyan hamar, mert lekezelték a laborban tartott szereik valamelyikével, ez nem az én szakterületem. Az urnáik az ő trófeáik, amikben a fajtánkból tartanak egyet-egyet. Ezt a hamut belélegezni biztos halált jelent, szóval ez a rész sem tiszta. Mikor elszöktél azért eredt el az eső, mert átléptél egy határvonalat. Felénk csak akkor esik az eső, ha valaki szabályt szeg. –Néhány mondatban annyi információt kaptam, amennyit néhány hónapban dolgoznék föl rendes esetben, de most nem volt alkalom kételkedni, vagy megijedni a dolgoktól. A legrosszabbon már úgy is túl voltam.
-Miért… mik vagytok ti? És mik Rogerék? –Nem voltam biztos ebben a két kérdésben, de elég logikusnak hangzottak.
-Démonok vagyunk, amazok pedig a veterán démonvadász a sok kis tanonccal. –Enyhén fintorgott miközben kimondta a démonvadász szót, én viszont annál jobban meglepődtem rajta. Belegondolva elég sok mindent megmagyarázna, ha ez a démon igazat mondana. Hirtelen a fejemben cikázó kérdések száma a sokszorosára nőtt, de egytől egyig mindet visszanyeltem, tekintve, hogy hamarosan úgy is fény derül rájuk a gyakorlatban is. Az, hogy ennek örüljek vagy inkább ne, pedig már más kérdés volt.
-És most mi lesz velem? –Kérdeztem halkan miután szó nélkül hagyta nagyjából megemészteni az információkat.
-Eloldozlak. –Döntötte el egy kis gondolkodás után, majd már el is indult a székem háta mögé, és egy mozdulattal leoldotta rólam a kötelet, ami kígyózó puffanással esett a hideg betonra.
-Köszönöm. –Mondtam reflexszerűen, bár jobban belegondolva nincs miért hálásnak lennem. Ha jól értelmeztem a dolgokat, csak félreértésből raboltak el, így nekik kéne bocsánatot kérni tőlem, nekem meg dühösnek lennem, nem pedig köszöngetni a kegyelmességüket. Persze mit is számít mindez, ha egyszer vége. Most pedig szépen hazajutok a segítségükkel, és újrakezdem a nyarat, otthon, egyedül, ahogy elterveztem, mindezt pedig szépen elfelejtem.

-Szóval, hogy jutok haza? –Kérdeztem miközben felkeltem a székből, és egy kicsit nyújtózkodtam a hosszas kényelmetlenség után.
-Azt mondtam, eloldozlak, nem pedig azt, hogy hazamehetsz. –Lesújtó hangja pofonvágásként ért, és összerándultam. Hát egyik börtönből a másikba kerültem volna? Azért kíváncsi voltam, mivel érdemelhettem ezt ki.
-Akkor most…? –Hangomban elfojtottam egy kis haragot egy csipetnyi kétségbeeséssel, így inkább motyogásnak hangzott, de most a legkevésbé sem érdekelt, mi hogy hangzik, csak az számított, hogy legalább élve megússzam.
-Most itt maradsz, és segítesz nekünk. –Jelentette be nagyon határozottan, amitől megint elég ideges lettem. Még is mi a szarért maradnék itt csak azért, hogy démonoknak segítsek?

-És ha nem? –Vágtam rá egyből dacosan, most már kevésbé törődve az elrablás két alapkövével.
-Megölünk. –A hangja olyan komolyan és nyersen hangzott, hogy megállt bennem az ütő. Ezek tényleg nem viccelnek, és nekem sem kéne viccelnem velük. Miért kellett nekem ebbe belekeverednem? Idegesen helyeztem át a súlyom az egyik lábamról a másikra, újra és újra, mígnem végre megszólalt.
-Nos, mit szólsz hozzá? –Hangjában tompa türelmetlenség volt, de kétség egy csöpp se. Szívesen leptem volna meg egy olyan válasszal amire nem számít ennyire, de azt hiszem nekem nem lenne túl jövedelmező az ellentmondás.
-Van más választásom? –Próbálkoztam még utoljára, de nem erőltettem túl a lehetetlent.
-Nincs.
-Akkor mi a kérdés? –Morzsoltam a szavakat feszülten, és a démon arcát figyeltem. Egy halvány, elégedett mosoly ült ki rá, amire akaratlanul is összeszaladt a szemöldököm. Vigyorogj csak amíg bírsz, remélem hamarosan kiherélnek!
-Akkor gyere utánam. –Ezúttal sokkal barátságosabbnak hangzott mint egészen idáig, amit végül is nem bántam, de furcsálltam. Kinyitotta az ajtót, odakintről erős fény szűrődött be az itteni kis körtéhez képest, amit közben le is kapcsolt. Jobbnak láttam nem megkérdezni, hova is megyünk pontosan, csak szó nélkül, óvatosan szemlélődve követtem őt egészen a feltételezett nappaliig, ahol mindenki türelmesen üldögélt a kanapékon, az egyik egy könyvet lapozgatott, a többiek visszafogottan társalogtak, miközben a háttérben legnagyobb meglepetésemre ment a TV. Amint megjelentünk a boltív alatt, mindenki ráérősen felnézett ránk, de egyikőjük arcáról sem tudtam leolvasni semmit, ami elég frusztráló volt az adott helyzetben.
-Tény, hogy semmi köze a vadászokhoz, de azért elég furcsa a kishölgy önmagában is. –Mondta könnyelműen a fekete hajú fiú úgy, mintha ott se lennék. Nem tudtam rájönni, hogy mi tesz engem furcsává egy démon szemében, de nem kellett sokat morfondíroznom a válaszon, mert már folytatta is.
-Mint látjátok, még fitt és energikus, mintha itt se lennénk. Én sem érzem magam jobban. Belélegezte valaki hamvait, és semmi baja. Sőt mi több, a vadászok korcsai az életére törtek… -Hát, ez jó. Ezzel sikerült elérnie nem csak azt, hogy semmit ne értsek abból amit mond, de még azt is, hogy mindenki furcsán meredjen rám.
-Ülj csak le bátran. –Mosolygott talán túl barátságosan is a barna hajú, én pedig görcsösen szót fogadva leültem a kanapé legeslegszélére. Az is leült, aki eddig vallatott, csak ő inkább hanyagul levágta magát, nem pedig finoman csücsült le az egyik fotelba. Várakozóan nézett rám mindenki, nekem meg kényelmetlenül sok idő volt rájönnöm, hogy ismét meg kell szólalnom.
-Szóval elmagyaráznátok nekem ezt részletesen? –Igyekeztem, hogy szép egyenletes legyen a hangom, és ne érződjön rajta az a kurva sok feszültség, ami bennem tolongott.

-Nem. –Vágta rá az egyetlen barna hajú szinte azonnal, mire még inkább görcsbe rándult a gyomrom. Legalább ezt jogom lett volna tudni, ha már semmit sem érthetek.
-Ez a lány… Egész szép kihívás, nem? –A barna hangja élénk volt és kíváncsi, ahogy a szőke hímdémon felé fordult, viszont maga amit mondott kissé zavarba ejtő, de még inkább homályos volt. Kíváncsi voltam, mikor érek el arra a szintre, hogy már ne érdekeljen ez az egész lehetetlenség körülöttem? Talán soha, de várom azt a percet.
-Fogunk még miről faggatni. –Bólintott a szőke, és teljes békét, és nyugalmat sugárzó arccal rám nézett, amitől kirázott a hideg. Rossz volt látni, mennyire más kedélyállapotban van egy mellettem ülő mint én, mennyivel szerencsésebb a helyzete. Meglepetten összerezzentem, amikor hirtelen a semmiből könnyű nyomást éreztem az ölemben, és egy fekete folt terelte el a figyelmem az egyébként nagyon érdekfeszítő beszélgetésről.
-Szia cica! –Sutyorogtam rögtön jobb kedvre derülve a fekete macskának, aki hatalmas mélyzöld szemeivel barátságosan pislogott fel rám. Szinte amint hozzáértem, hogy megsimogassam már le is kuporodott az ölembe és diszkrét dorombolásba kezdett.
-Hé! –A cica unottan, és nemtörődöm módon pillantott hátra a meglepett és felháborodott hang forrása felé, aki a fekete, hosszú hajú volt. Ahogy láttam, a társaság többi tagja is felvonta a szemöldökét a jelenetre, én meg csak ráncoltam a sajátomat.
-Valóban, tényleg szép kihívás. –A szőke lány széles, baljós mosolya még a szőrt is felállította a hátamon, és nyugtalansággal töltött el. Bizonytalanul néztem le az ölemben heverő fekete macskára, aki akárhogy is néztem – teljesen hétköznapinak tűnt. Idegesen nyeltem egyet, és felhúztam a vállaimat – próbáltam rájönni, hogy most meg mi rosszat tettem, de semmivel nem tudtam összefüggésbe hozni azt, hogy egy macska ült az ölembe. Igaz, kezdtem mégis kételkedni ebben a túlvilágos dologban, ha már tv-znek, és macskát tartanak egy teljesen szokványos házban, de mégis, a démoni megjelenés elég meggyőző volt önmagában is.
-Mi az? –Kérdeztem kicsit megszeppenve, miután feladtam a logikus magyarázat keresését.

-Ah, csupán annyi, hogy az itteni macskák csak démonokhoz mennek oda. –Mondta a barna, meglepett arcának ellentmondásosan unott hanggal, nagy hangsúlyt fektetve a csak szócskára.
-Márpedig én nem vagyok démon.
-Igen, feltűnt. –Vágott közbe némi lesajnálással a hangjában a szőke lány, de figyelmen kívül hagytam.
-Éppen ezért lepődtünk meg. –Fejezte be végül jóval barátságosabban a barna, én pedig csak megzavarodva pislogtam mikor-kire. Talán éppen amikor összeszedtem volna a bátorságomat, hogy óvatosan faggatózni kezdjek ezekről a túlvilágos dolgokról, kopogtak a bejárati ajtón. Az első gondolatom az volt, hogy Roger valamelyik… tanítványa jött értem, és elfojtott pánikba estem. De miért is? Ez a reakció őszintén meglepett, de jobban belegondolva, még itt is szívesebben maradok, mint ott, pedig itt elvileg túsz vagyok. Habár, amott meg lábtörlő, így végeredményben nincs is min meglepődni.
-Faust egyik küldöttje. –Jelentette be a fekete lány, akit eddig nem nagyon hallottam beszélni. Nagyon ridegnek és távolságtartónak tűnt. Nem sokat értettem abból amit mondott, de az arcára ült nyugalmas, és „semmi váratlan” mosolyától mégis biztonságban éreztem magam a nagyapámék elől.
-Nyitom. –Kelt föl ráérősen a szőke fiú a kanapéról, és hasonló tempóban el is indult az ajtó felé. Nem tehettem róla, kíváncsi lettem. Szerettem volna lazán kezelni ezt az egész szituációt, de ez meghaladná minden halandó tűrőképességét, nem csak az enyémet. Frusztrált, hogy már annyi önbizalmam sem maradt, hogy megkérdezzem: „Az meg ki?”, szóval jobb híján csak figyeltem az arcokat magam körül. Mindegyik rezzenéstelen és érzelemmentes volt, leszámítva egyet – a hosszú, fekete hajú fiú apró kört írt le vörös macskaszemeivel, és összeszorította az állkapcsát. Ideges lett volna, vagy nyugtalan? Igyekeztem nem törődni a kérdéssel. A folyosó végéből hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, és még egy kattanással be is zárul. Senki nem jött vissza, szóval minden bizonnyal kint beszéltek.

-Mikor békülsz már meg? –Tette föl a kérdést váratlanul a barna, ami nagyjából bennem is megfogalmazódott, csak nem ennyire konkrétan.

-Soha? –A démon a fogai közt szűrte ki a választ, enyhén kérdő hangnemben.

-Nőj fel. –Csattant fel a szőke lány hirtelen és indulatosan.

-Haladjatok a korral! –A fekete felpattant a fotelból, és mély levegőt vett, hogy –valószínűleg- kiabálva folytassa a mondanivalóját, de a csöndes, rövid, fekete hajú lány hideg, és kemény hangon közbevágott.
-Draven, ülj vissza, most! –És legnagyobb meglepetésemre a fiú, Draven hallgatott rá. Feszülten kifújta a levegőt, és visszaereszkedett a kanapéba. Semmit nem értettem a szituációból, de azt hiszem nem is mertem volna érteni. Mély, és nyomasztó csönd telepedett a szobára, és egészen fagyossá változott a családias légkör. Ekkor vettem csak észre, hogy kalapál a szívem. A démon, Draven kitörése ijesztő volt, de a nő hatása rá még sokkal inkább. Borzongás futott végig a gerincemen, ahogy a szemeibe néztem. Más volt, de nehezen tudtam csak rájönni, miért. A többiekével ellentétben az ő rideg, fürkésző szemei inkább kígyóra emlékeztettek, mintsem macskára. Ismét megborzongtam.
-Draven, kijönnél? –A boltív alatt teljes váratlansággal jelent meg a szőke, aki kiment ajtót nyitni. A hangja határozott és mély volt, tiszteletet parancsoló.
-Nem, de muszáj. –Morogta kelletlenül és rosszkedvűen, kicsit még mindig haragosan elindult a szőke felé, akivel aztán eltűntek a kanyarban. Senki nem szólt semmit a szobában maradtak közül, csak bámultak maguk elé. Eltelt így egy perc, két perc, három… és meguntam. Nem zavart, hogy feltűnő vagyok-e vagy sem, elemezni kezdtem őket.
A kígyószeművel kezdtem: Ugyan olyan magas volt, mint a többiek, csak lányban – 185 centi körül lehetett, ha nem több. Gazellalábai, és nyúlánk darázsdereka volt, nagyjából húsz évesnek saccoltam, plusz-mínusz egy kettő. Egy vörös, kötött, V-kivágású pulcsi volt rajta, egy olyan divatos farmerrel, ami tökéletesen kiemelte jó alakját. Nem mondom, hogy nem ütött szöget a fejembe, hogy honnan szereznek TV-t és ruhákat a túlvilágon, de továbbléptem, hisz ez már csak egy kis lehetetlenség volt a sok nagy között. Haja olyan hollófekete volt, amilyen csak az indiánoknak van természetesen – egyébként Dravennek is pont ilyen színű volt, talán testvérek lehettek? Hátul rövid, elől áll alá érő Kleopátra frizurája volt, dús és hosszú frufruval ami bizarr módon árnyékolta a szemét, ezzel még ijesztőbbé téve azt. A másik lánynak derékig érő, dús és egyenes aranyszőke haja volt, és hát… kissé kurvás ruhái. Nagyon rövid, rojtozott farmergatya és egy fehér, feszülős topszerűség, mindehhez tökéletes, minden szempontból irigylésre méltó alak. Ahol csak piercing lehetett, ott volt neki – mármint látható helyen, ahol pedig nem, ott nem is akartam látni. Az egyetlen itt maradt fiúnak félhosszú, barna haja volt, amit előredobott a bal vállán, így ért a kulcscsontja alá. Jó pár rövidebb tincs szabadon lógott a homloka körül, lágyan keretezve a többiekéhez képest karakteresebb, erősebb arcát, ami hétköznapi, emberi mércével még így is finomvonású volt. Rajta izomtrikó feszült, egy márkás farmerrel. A magasságukon kívül az arcuk volt nagyon hasonló - a finom, tökéletes vonások. Mindannyian nagyjából 20 évesek lehettek, egy-két év eltéréssel maximum, így a magam 17 évével nem számítottam fiatalnak se közöttük, ami akárhogy is, de megnyugtatott egy kicsit. Gondolataimból egy hatalmas zaj zökkentett ki, amire ijedten összerezzentem. Föntről jött, mintha leborult volna egy szekrény, és még a tartalma is ripityára törött. A három démon a kanapén csak a szemét forgatta, sóhajtozott és összenéztek, nem lepődtek meg túlságosan, ami engem viszont annál inkább összezavart. A macska nyújtózott egyet az ölemben, s a következő pillanatban már el is tűnt abba az irányba, amerre a másik két démon ment, és amerről a robaj is jött, fel a lépcsőn.