Minden, ami belőlem jön.

 

 

 

 

 

 

Mint amikor az ecset hegye gyengéden a vászonhoz simul s eggyé válnak, mindeközben valami csodálatosat, valami megismételhetetlent és valami teljesen újat alkotnak együtt - azzal a kecsességgel és eleganciával táncolok most én is az álmaimmal karöltve. S bár még nem láthatom, de érzem, hogy ha ezt az utat járom, akkor én is valami egyedit alkothatok, valami olyat, amiben mások boldogságukat lelik. Szemeimet tarka selyemkötél fedi, mégis sokkal tisztábban látok mint ezelőtt bármikor. Valahol mélyen él bennem a gondolat, hogy ez nem lehet a valósság, mégis megpróbálok nem törődni ezzel. Élvezem a pillanatot. A pillanatot, hogy minden olyan most a szemeimnek, mint amilyet szeretnék. Egyszerűen hátborzongató. Soha nem vágytam gyönyörre, soha nem éreztem a tökély szükségét. Még soha nem hiányoltam a rendet, vagy hogy minden tiszta, és szimmetrikus legyen köröttem. Soha nem éreztem még, hogy végtelen csendben szeretnék élni. Az elmém mint egy tompa ceruza, mint egy toll mely már félig kifogyott, mégis a boldogságról regél. Lelkemben káosz és zűrzavar uralkodik, még sincs oka panaszra. Emlékeim sok szenvedésről és fájdalomról tudnának mesélni, még is csak az apró, vidám részleteket adom tovább. Mindenkit tiszta szívből szeretek, aki körülöttem van, pedig soha nem gondoltak még rám úgy, mint valaki olyanra akire szükségük lenne. A selyemkendő felissza minden könnyem ami kitörni vágyna, így szemeim sosem sírnak. Most még is úgy érzem, teljes vagyok. Valaki, akire felnéznek, és valaki akire figyelnek. Egy olyan személy, akit barátként szeretnek, és nem látnak benne hibákat. A színek világa ez a hely, ahol az embert ilyen bódító érzés veszi körül, és kecsesen úszik a boldogság és az elismerés tengerében. Bármennyire is szeretném, képtelen vagyok megváltozni. Képtelen vagyok megváltoztatni azt, ami már megtörtént. Pontosan tudom, hogy álomvilág az a hely, ahol magányomat feledtetem, hiszen mindig mikor valaki hozzám szól odakintről, tőrt forgatnak meg a szívemben.

 

 

Csöndes mosolyba fojtom bánatos könnyem,
Megragasztottak, mielőtt ezer darabra törtem.
A nem létező múlt kínját is hordja,
Ahogy a szarka más aranyát lopja.
Bolondok aranyát, mely balszerencsét hoz,
Egyenes utat nyit a bánathoz, s a kínhoz.
Nem akarok bűnhődni, azért mit nem tettem,
Nem akarom mutatni gondolatom tettekben.
Hogy olyat látok mikor behunyom a szemem,
Mi ebben az életben, meg sem történt velem.
Talán egy másvilági fájdalom, mi lelkemet tépi,
Soha nem akartam, mégis végig kellett nézni.
Amit láttam, nem létező kín, s a fájdalom,
Hogy elvesztettem valakit, s soha nem láthatom.
Hogy egy újszülött gyermek, ki még semmit nem látott,
Nem kapott rosszat, csak jót, szerető családot.
Ó, miért érez fájdalmat, kínt és halált?
Miért viszi felé az élet a dög szagát?
Van, aki boldog, de ő ilyet nem tehet,
Mert az élet útja számára nem arra vezet.
Nem ad, s nem kap mást csak végtelen megvetést,
mert megírták már neki az örök szenvedést.

 

 

A sötét terem fénybe borult,
Vele a szó is torkomba szorult
Ahogy ott álltam némán - én,
A hatalmas színpad kellős közepén.
És lassan mélységes gyűlölet vette át,
A lámpaláz helyét, s ritka mámorát.
Alattam állt a söpredék alja,
Minden szavam bőszen falja.
A fények lassan vörössé váltak,
az emberek pedig csak ott álltak,
És engem néztek, ahogyan a fájdalom
kegyetlenül kínoz, míg el nem vállalom.
S miközben a színpad süllyedt,
Az élet rövid, engem sürget.
A színpad szörnyű veremmé vált,
Az összes démon fölöttem állt.
S élvezettel hallgatták a szerencsétlen sikolyát.
Ahogy egy szolga a saját gazdáját fojtja,
Ki lesz majd vele, hogy a pártját fogja?
Létem ellen szegültem,
Mégis hova kerültem?
Így jár az, aki makacs volt, és ellenállt,
Így jár mindenki, aki magáért kiállt.
Mert mindegy mit tesz, emberek maradunk,
csak az ijeszt meg, hogy erre büszkék is vagyunk.
Ez a sorsom, erre születtem,
Magányosan a sötétbe ültem.
S ahogy a sós könnyekbe vörös vér keveredik,
Az emberi söpredék is abból születik.

 

 

Kopog az eső az ablakon,
Az esernyőt tartanom
Nekem kell, ázik
A világ velem fázik
Míg feketén fúj a szél,
és a víz az nem is kék,
Csak az égboltot tükrözi,
Az eső a tavat üldözi.
Feldörren a fejem fölött
S villan a felhők között,
ahogyan az ablakon át
nézem, elönti az ember világát,
Hallom, ahogy a sellők sírnak
Neki, a napfény-sírnak.

 

 

 

 

Gyűlölet a gondolat mely testet öltött benned,
Zavarodott lélek, mégis mit kell tenned?
Bizonytalan lábakon áll a boldogság,
Eresszed hát szabadon a bezártság foglyát.
Szabadság, résre nyitott ajtón néz,
Segítség, érted nyúl mint mentő kéz.
Ragadd meg, kapaszkodj, el ne ereszd többé,
Vígan szárnyald át az eget, szállj a felhők közé.
Nem vagy többé ketrecbe zárt, megvadult tigris,
Biztos már a boldogság, a lényeg hogy ezt hidd is.
Biztos még a dolgában is, tudod mit kell tenned,
ne hagyd hogy a gyűlölet testet öltsön benned!

 

 

Lehunyta a szemeit... De nem félt,
A tudatában kristálytisztán élt
Egy végtelen, fehér vásznon
Élt tovább az élet és az álom.
S mikor bizonytalanság költözött belém,
Egy apró madárka szállt felém.
Rátelepedett az álmaimra, s várt,
Addig várt, mígnem minden valóssá vált.
Kinyitottam szememet, s belőlem lett,
Minden ott volt amit az elmém teremtett.
A színeim, az álmaim, mind az égbe szálltak,
Hátranéztek, mert mind rám vártak.
Utánuk futottam, szinte már repültem,
Mikor hirtelen a kis madáron ültem.
Tudtam jól. Az álmaim már mind az életem része,
Valóság lett, nincs szükség mesére.
A madaram pedig, mi  mindig mellettem halad,
A boldogságom, mely az álmaimból marad.

 

 

Leszállt az este, a csillagok alatt
Alig csak egy két ember maradt.
De felém jött egy sötét árny,
Véres kard lógott az oldalán.
Hosszú fekete köpenye az éjben,
Lebegett mögötte mint hópihe télen-
Fejét a földnek szegezte, lépkedett előre,
Gyorsabban jött, mintsem meneküljek előle.
Felkapta a fejét, és megállt velem szemben,
Vadság és kevélység szikrázott szemében.
Tudtam, hogy tilos, de mikor kinyújtotta kezét,
Utána nyúltam, mire ő becsukta a szemét.
Magához ölelt, én meg csak álltam,
A pillanatot mélyen az elmémbe zártam.
Hosszú fekete köpenyébe vesztem,
Tudtam, hogy ezzel végleg bűnös lettem.
Meggyilkoltam valamit, amit nem kellett volna,
Féltem, mert a fény a kín útjába tolna.
Megtette, most itt vagyok, hidegen ölel,
Soha nem voltam még hozzá ilyen közel.
Lehunytam szemeim, s én is átkaroltam,
Mérhetetlen, milyen szerencsétlen voltam.
Az utcán azóta is ott sétálok én,
Lehajtott fejjel, korom feketén.

 

 

 

Mélyen bennem él a vágy
De kimondani nem tudom,
Egy élet titka mit a szívébe zárt,
Mégis mindenkinek mutatom.
Távol tart és nem ereszt,
Láncra verve gyötrődök,
Sírhalmán áll a nagy kereszt,
Halott könnyeimmel küszködök.
Némán tör föl belőlem egy fájdalmas kiáltás,
Térden csúszva könyörgök, hallják meg
És habár itt vagyok, és föntről szebb a kilátás
Az ismert panaszok senkit nem hatnak már meg.
Szánalom. Fájdalom. Vágyódás. Igyekvés.
És amint az érzelmek feltörnek belőlem, átfordulnak
Kacagás. Boldogság. Könnyedség. Semmittevés.
Másként lesznek, de el sose múlnak.
És mert mindenki egyedül van magában, a világgal övezve,
Bolondságba fulladok és többé fel nem kelek,
Gyalázva fekszek ott, bűnnel és váddal kövezve
De lelketlen testemmel együtt talán boldog leszek.

 

 

 

 

 

 

 

Nem hallatszik más,
csak néma zakatolás,
egy ritmust diktál melyet nem ismerek,
és nem hallhatják meg az istenek.
Ez az ami érted kiált,
ez az ami vérben zihált,
ez az, az érzés mely kontroll alatt tart,
ez az, az érzés mely mindent eltakart.
És bár hosszú évekig az eremen folyt,
És hosszú évekig a lelkemmel dacolt,
most itt állok és még sincs vége,
Arcomra fröccsent friss, forró vére.
És bár odakinn mindent hólepedő fed,
Én nem érzek már mást csak belső meleget.
Alig mozgó, fagyos arca fölé hajolva,
fülembe mérges bosszúját suttogja.
De szánalmas, micsoda szégyen,
Pedig saját vérébe fullad bele éppen.
Dühből és haragból a hajába tépek,
Teljes erőmből a szájába lépek
És megállás nélkül feszítem az arcát,
Csak láthatnám már végre az ocsmány pofáját
Ahogy két darabra tépve szépen jéggé fagy,
És örök időkre a világ rabja marad.
És élvezem a fájdalmas, hörgő kiáltást,
Élvezem a szaggató, mámorító hangzást.
Élvezem, ahogy fekete lelkébe nézek,
Visszanéz, de nyoma sincsen fénynek.
Körülölel minket a bódító sötétség,
Félelemmel élne de itt a segítség,
Micsoda móka, mennyi kacagás,
A puszta kézzel való szétmarcangolás.
Csak lenne már érzékibb, intenzívebb hatás,
Még nem elég a tépés, a szaggatás a marás.
Vértócsában térdelve megértettem végre,
Mi is az élet valódi értelme.
Az, melyet hosszú évekig hiába kerestem,
zihálva, köhögve torz hullájára estem.
Mely most már végleg felismerhetetlen,
S el sem hiszem még mindig, hogy tényleg én tettem.
Bár olyan érzés most már, mintha mindig is így lenne,
Örülhet hogy végre felszabadult lelke.
Bár azt is a pokol legmélyebb bugyrába kívánom,
De sok van még ilyen ezen a világon.
És miután vérében feküdve átmelegedhettem,
egy tökéletes Isteni sugallattal végre megértettem.
Az önkifejezés útja csak egy irányba vezet,
marcangold szét jobban a bűzlő tetemet!

 

Mert véget ér az élet, véget ér az út,
látod, az ember semmit sem tanult.
és elég lesz egy utolsó búcsúpillantás,
hogy elmúljon az a híres nagy varázs.
mert éltünk már sokat, és értünk másokat
érthetnéd már te is, hogy ő sem válogat.
már feladtad az életet, van még feladat,
de észreveszed körötted a kínzó falakat.
ha egyszer arra visz a lélek
hogy mégis hátranézz,
tudd, hogy én még élek-
s légy mindenre kész.

 

 

 

 

 

Azt mondjuk napfény pedig gyász,
Azt mondjuk holdfényben nem látsz.
Azt mondják csodás pedig vér,
Azt mondom szörnyű mikor él.
Csak szólítsd a napfényt mikor vársz,
Szólítsd a holdfényt ha nem látsz.
Szólítsd a csodát ha minden csupa vér,
Szólítsd a kaszást ha vissza már nem tér
Ha jót akarsz állj a lábadon,
ha élni akarsz élj hát szabadon.
Szólíts majd engem ha szeretet kell,
szólíts ha hiányzik egy meleg hely.
Csak szólj, én ott leszek neked,
Imádkozz hozzám, tedd össze a kezed.
Nézz az égre, de ne várj csillagot,
Nézz a földre de ne várj virágot.
Nézz rám, hisz bennem van minden,
Ami a földről hiányzik éppen.
Kérlek, úgy kérlek fontold meg,
mielőtt egy másik útra lépsz,
itt a kezem, kérlek jól fogd meg,
fogd meg, ha vissza már nem térsz.
Úgy félek hogy a világ összedől
hogy nem lesz már több ebből
az érzésből, amit te adsz nekem,
mikor gyásszá fordulsz elvesztem mindenem.

 

 

Szemeim résnyire nyíltak, s a padlóra szegeztem őket.
A könnyek mint nyári zápor zúdultak alá a végtelenben.
A földre hanyatlottam, mert éreztem, hogy szíven lőttek,
Bár a töltényt szorosan markoltam tulajdon kezemben.
Nem, én nem azért köhögtem, mert annyira fájt.
Mert éreztem a boldogság távolodó illatát...
Marta, égette, csak marta száraz torkomat,
Úgy fájt, lassan elfeledtem igaz voltomat.
Nem néztem azontúl föl, a tiszta azúrra,
Hisz szemeimet még a sötétség is szúrta.
Nem néztem azontúl le, az érzéki rétre,
Mert tüdőmet a torz bűze is csak tépte.
De aztán éreztem valamit, ami mindent megváltoztatott volna.
Szemeim felnyitotta, orrom kitisztította, agyamat húzta-vonta.
És bár ezt soha nem akartam, pislákoló gyertya lángja gyúlt,
Remény. Ahogy a boldogság lassan a kezem felé nyúlt.

 

 

 

Ahogy a falevél ringva útra kél,
úgy távolodsz most tőlem.
Remélem, egyszer képes leszek,
hogy a szelet megelőzzem.
Hogy dobbanó szívedet hó sose lepje,
óvjon meg az ősz hideg lángja.
Ha a melegségem is utánad menne,
Illatodat többé sose várja.
Hogy sós könnyed ettől édes lesz-e,
Nem tudhatom meg soha.
Itt hagytál a sötétben, teljesen elveszve,
Eltakar a por, és moha.
Ajkamon a dér még olvad, de téged
Jégvirágok leple alatt
Ne mondd, hogy neked ez a könnyű élet,
Lelked sírban maradt.
Lelked, az illatos, virágos rét, ahol
tavasz a lelked.
A friss fű körülöttem könnyed fölkarol.
Tél, eszét vetted.
De nem vagyok gyors, nem kaptam el.
A boldogság a széllel végleg útra kel.

 

Azt hiszem, félelem amit érzek.
Hogy egyszer szörnyű hibát vétek,
Mire nem mentség a sajnálat,
És nem segíthet bocsánat.
Azt hiszem, szorongok itt belül.
Hogy végül én maradok egyedül.
Hogy minden, amit mással tettem
Minden fájdalom, minden tettemben,
Ha a rossz visszhangzik majd rajta,
Kiáltásom senki meg nem hallja.
Azt hiszem, remegek egymagamban.
De nem mondanám, hogy már is feladtam,
Nem, hiszen még élek, és itt vagyok,
Táncot járnak velem mindenféle démonok,
De itt vagyok, és élem nehéz napjaim,
Hogy ha meghalok, csillogjanak hamvaim.
Ha nem marad ember, aki mellettem állna,
Ki kísér majd engem a halálba?
Ha nem marad barát, aki értem is élne,
Hogy lehetne mindennek vége?
Azt hiszem, ha korábban ébredek,
Veletek is több időt lehetek.
De ha mégis fog rajtam a sors fintora,
Rózsáim! Ne hagyjatok menni, soha.

 

 

 

 

 

Dobban a szíve az őszi tájnak,
Koppan a patkó a földutakon,
Reccsen az ág a lábam alatt is,
Tettemben mikor a bűnt kutatom.
Hideg kéz simítja csupasz vállam,
A szél, mikor lovam vágtába csap,
Szállok én vele könny-szárnyakon,
De békét lelek, mikor hajamba kap.
Pattog a dér a hajnali fényben,
Kúszik a köd a búza között,
Rohanok rajtuk míg el nem érem
A kitűzött célomat magam előtt.

 

 

 

Egy apró vörös vércsepp,
Mely a zöldből buggyan ki,
Magához vonzz téged,
Bár mindenki tudja, mi.
S ahogy letörlöd a sebről,
Majd ujjadon folyik le,
Megvizsgálod közelebbről,
Hogy te is lássad, miféle.
Már jobban érted: rothadt termés,
Hisz fekete penész lepi,
Héját lassan bontogatja, és
Az égnek indul neki.
Gondosan szél a földbe ássa,
Belőle friss fű teremhessen,
Kívánod, ezt mindenki lássa-
Hogy legendát teremthessen.
Csak én nem látom, pedig jól látható,
Neked talán csak szimpla katica,
hogy mi is volt az, nyilvánvaló
Nekem maga a földi csoda.

 

 

 

Hol vagyok én, merre egy kiút?
A felhők közé néznék bőszen -
De szemem végtelenbe nyúlt,
Az időt add, hogy megelőzzem!

Menekülni érzem, nem tudok.
Hova bújjak? Merre menjek?
A válaszhoz közelebb nem jutok,
Mit tegyek, hogy évet nyerjek?

Bánom már, hogy megszülettem,
Mert szívem mégis nyughatatlan.
Bánom most már minden tettem,
Hogy ott maradok, megfogadtam.

Sokszor gondot jelent holtam,
Csak kínt rejt szívem, mélyen.
Boldog, tudatlan mivoltomban
Évszázadok képét vittem.

Nem tudhatom, merre megy az út,
De testem eddig semmit sem tanult.

 

 

 

Vajon mit segít egy év az emberen?
Milyen nyomot hagy az idő lelkeden?
Miért érzem magam olyan egyedül,
Miért érzek dolgokat itt belül?

Vasmarkával facsarja szét gyomrom,
Rozsdás penge simogatja torkom.
Boldogság remeg szívem sötét zugán,
Hogy legyek hát összetörve ezután?

Nem félek, nincs baj, nem izgulok,
Remegni csakis nevetéstől tudok.
De miért látom hirtelen másnak?
Miért érzem csak elnyomásnak?

Mondhatni, nincsen gondom,
Mondhatni, semmi dolgom
Az életben, taszíts hát ki,
A szélén állni s meglökni
Nem tudod talán? Hogy én
nem ingok a világ peremén.

Küzdhetsz foggal körömmel,
Visszaadom, örömmel
Mert velem bármit is teszel,
A létezésből ki nem veszel.
Ha már végleg egyedül leszek,
Félelmek, értem akkor jöjjetek!
Addig is, veletek,
Köztetek boldog leszek,
Mert azért vagytok nekem,
hogy életet szerezzetek.

 

Fényem vagy a sötét éjben,
Takaróm vagy reszketésben.
A fagyban, ha lehűl a lelkem,
Őrző tested felmelegít engem.

Add meg nekem valóságod,
adj nekem egy igaz álmot!
Add nekem a szeretetet,
add kérlek, hogy vele legyek!
Ítélj örök szenvedésre,
de néha engedj ki a fényre.
Házamba démonokat hozzál,
de vágyaimtól meg ne fosszál.
Sötét verembe is taszíts bele,
Csak legyek akkor ott is vele.

Szívem mint egy sötét regény,
Nem gyúl benne halvány remény.
Lelkem mint a szürke ólom,
Nem boldogít senkit csókom.
Lelkem az ő testébe kérlek tedd,
De szívét tőlem el ne vedd.

Nem létező, szürke látkép messze,
Nem talál meg ott, nem találom erre.
Agyam akkor bátran eressze,
Ha megtalál, visszaszerezze.

 

 

 

 

Csöndben voltam, mint a kora hajnal.
Figyeltem némán, ahogy távolodott.
Szemeim fátyla, mint a reggeli harmat,
Mikor megértettem, hogy elhagyott.
Mint méreg emésztett fel lassan,
Ahogyan az első ember jár az utcán.
Rádöbbenés, hogy csak hagytam,
hogy elmenjen nélkülem mások után.
Nézek körül, nincs semmi, üres szürkeség,
Olyan, mint készülődő vihar előtt az ég.
Fagyos lehelet borzol, a félelem talán?
Olyan, mint a téli szél egy havas délután.
Fullaszt és izzaszt, a tehetetlenség lehet?
Mint nyári tűző napon éreztem a meleget.
Úgy kínoztok engem, és szívjátok a vérem,
Utálkoznom kéne, mert szeretni most szégyen.
Egy kutya sem fut elkóborolt bolhái után,
Én miért futok utánatok ezután?...

 

 

 

Épül már az út, de merre is megy?
-Ugyan tudnom kéne?
Keresztezi-e tó, tenger vagy hegy?
-Megtudod, csak menj el véle.
Lesz-e majd hely, hol nincsen rajta kő?
-Majd te megjavítod.
Árnyékos lesz majd, ha eléri az erdő?
-Fényeddel elárasztod.

Téged gyötör-e a kétség, hova érsz?
Téged aggaszt-e a kérdés, meddig élsz?
Felbírsz majd mászni az emelkedő tetejéig?
Tanuld meg a tájat, csak ismerd ki velejéig!

Ha az út mentén a tócsa vöröslik majd,
És kocka felhőt szagtalan vihar hajt,
Kékes rózsa majd fatörzsből fakad,
A folyó a csillagos éggel együtt halad
Ne félj attól, hogy eláztat az eső,
Ne remegj, te széltől reszkető!
Kék rózsád tűzd bele a hajadba,
Menj a holddal, víz mellett szaladva!

 

 

 

Nem félek.
Csak előre nézek.
Mert látok még a sötétségben,
Érzek még a fájdalomban
Mert ott vagyok a büszkeségben,
Lélek él a sírhalmomban.
Semmitől sem félek,
Mert mindig csak előre nézek.
Ha harcra csábít, ott vagyok
És harcolok, mert akarok.
Nem éget láng, nem fáj, nem csíp,
És nem megyek sehova, ha csettintéssel hív.
Kitartás, tisztelet, gyűlölet és harag,
Ezek a dolgok nálam együtt tartanak.
Nem félek senkitől, nem riaszt meg semmi,
És soha nem szoktam magamból visszavenni.
Ettől vagyok olyan, amilyen, ezért utálnak,
Ettől nem nevezhetsz szokatlannak, furának.
Mert becsületem árán semmit nem áldozok,
Ezért van az, hogy ismersz engem, hogy még itt vagyok.

 

 

 

Némán állok a kopár síkság közepén,
Körbenéznék bár, de megvakít a fény.
Mégis reszketek, hisz marja arcom a halál,
Mely a reggel párás dere által mindenhol rámtalál.
Minek is meneküljek, ha még futni sem tudok?
Ólomlábamon a jég börtönként ácsorog.
S bár a ponton, hol lábaim megvetem
A füvet nem éri dér, nem éri veszedelem
Én még is félek, talán egyszer pont én leszek az,
Aki ezt a füvet letapossa, s nem marad más csak gaz.
S bár tarkán nyílnak köröttem a szebbnél szebb leanderek,
Aki őket letépdesi, lehet hogy pont én leszek?
Némán állok csak, hiszen lépni sem merek,
De mond, a gyötrő pusztulással mit kezdhetek?
Csak ne vedd észre, s hidd hogy valóban nincs,
Mert minden amit elgondolsz, az valódi kincs.

Féktelen kiáltással rohanok a zöldellő rét közepén,
Csak rohanok előre, míg lágyan körülölel a fény.
Mégis mosolygok, mert arcomon vidám pír ül,
Nem nézem végig, ahogy a világ álomba szenderül.
Én mégis megállok, de lábam nem húzza már súj,
Csak állok a rét közepén, teljesen némán, szótlanul.
Figyeled? Ahogy mindent elnyelnek a lángok,
Én továbbra is mereven, szó nélkül állok.

 

 

 

Koporsóba zárom bánatom,
Bár elfeledni sosem fogom
mi átjárja a testem, fájdalom,
hogy eltemetem, fogadom.
S ahogy elmúlt lelkem
Hamvaiban táncolok,
Látom amit régen tettem
Esküszöm, változok.
Szenvedésem sírján fekve,
Romokkal és vérrel lepve
hogy elfeledem, fogadom,
így elmúlt lelkem hantolom.
De üres temetőben táncolok,
Remélve, hogy látják az angyalok.
Senki nem jött el erre a temetésre,
Nem engedi a mélységes megvetése.
A haragomnak, ami most eltemetve,
Elégetve, elfeledve.
De amint a világ elé táncolok,
És mosolyogva odakiáltok
Látom, kezem véres,
Érzem, nyelvem éles.
Tudom, az érzés véges,
Hiszem, az öröm téves.
Fáj, de nem tudom mi ez,
Nem fogható semmihez.
De nem érdekel, én létezem,
Míg itt vagyok és lélegzem.

 

 

 

Feszít és húz belülről a tudat,
Vajon eltévesztettem az utat?
Hol vagyok most, bár tudnám!
És az irányom megváltoztatnám.
Mint súlyos ólomlánc zár le,
Vajon jobb lenne-e élni vele,
Vagy harcoljak inkább ellene?
De fejem és lelkem fáj bele.
Merre vezet az út hazafelé?
Ez vet engem kényszer elé.
Nem akarom, de megteszem,
Törvényeim is megszegem.
Tudom mi a jó nekem,
Mégis leteszem fegyverem,
megadom magam a vágynak,
hogy egy legyek a sok közül,
hogy ne maradjak egyedül.
Hiába is tudom hogy rossz,
ha kezem fogja a gonosz,
hiába hajítanám el a maszkot,
Ha bőrömhöz könny ragasztott
mindent ami lassan öl meg engem,
halálra kínozva a testem, a lelkem.

Játék csak ez az élet,
Látod, megint elítéled.
Mit vársz tőle? Szépet?
Nos, neked kéne lépned.

Ugye érted már, mi ez?
Érzed amit veled tesz?
Apró darabokra törhetsz
de emléket ki nem törölhetsz.

Aludj csendben, halkan, mélyen,
Hogy lelked semmitől se féljen
Viszont sose felejts el hinni
magadban, hogy van mit tenni.

Hallod szíved lüktetését?
Elméd heves szédülését.
Gyomrod rázó remegését,
Nyelved hegyén érintését.

Félsz tőle, mert imád téged,
Játszol vele, megteheted.
Felemésszen-e a bűntudat?
Zavarosságban választ kutat.

Fogd meg a kezem, s cserébe én
fájdalmasan összeroppantom tiéd.
Önző módon de módfelett élvezem,
hogy mennyire szenvedsz tőlem.

Elhitettem veled, hogy ez valami kezdete,
pedig csak egy szebb befejezés volt.

 

 

 

Hova lett betörhetetlen lelkem melyet annyiszor dicsértem?
Hogy én szívem senki meg nem szerzi hányszor ígértem?
S hol vagyok most, kérdem én?
Sötét szakadék ingatag peremén.
Félelemmel vegyes boldogsággal nézem
a mélységet mely kezét nyújtja értem.
Pattanó szívemben feszülve zúgtak
Fájdalmasan kiáltva csak téptek és húztak.
Félelem, izgalom, reszkettem mint
a reggel mely a zöldellő fűre harmatot hint.
Mellkasomban szenvedélyes láng égett,
agyam s szívem két félbe tépett.
Szégyenemben visítani tudnék,
vágyaim elől messze elfutnék,
porba s magányba temetkezve napokig zokognék
míg a halál el nem választ s gyötrelemben hunynék.
Pattanó szívem feszülve húzna,
míg síromon e felirat nyugodna:
Elvitte az álnok angyal, mely íjjal kezében
áldozatot gyűjtve röpköd szerényen
de amint mérges nyilát ellőtte, hogy az célba ért,
gyilkos éne nem kér mást csak friss, szerelmes vért.
Állj le! Állj, csak magadnak ártasz!
Keresem kutatom de hol marad a válasz?
Félelem remegjen szívem titkos csücskében
mint fájdalom s szenvedés közt üljek tüskéken.
Már hajamat tépem, már ajkam is véres,
már ujjaimat tördelem s kérdem: mire képes??
Miért taszított álmokkal kirakott mozaik képébe?
S miért adta szívemet egy idegen kezébe?
Sápadt arccal, remegő tenyérrel nyúlni érte,
ennyi szenvedésért mond, vajon megérte?
Félelemmel gyomromban megfogom a kezét,
s lelki békét keresve fürkészem szemét.
Egy évezrednek tűnt, de végül rájöttem,
lelkemet ezért oly hiába gyötörtem.
A sors sodrása végül úgyis célhoz vezet,
Elcsitul a vihar mely utadon övezett.
S amint gyöngyös zöld rét tiszta eget keres,
Megtanulod szeretni, hisz senki más nem lehet..

 

 

 

 

Ahogy a nyirkos fű mikor már leszállt az éjfél,
Érintésétől megborzongok
Ez nem olyan érzés minthogyha félnél,
Pedig oly sok kínt hordozok.
Nem a szívem tépi, szemeim fájnak,
Tűzzel nyilazva
Lelkemen a gyötrelmek kegyetlenül járnak.

Minden szava mint puskagolyó agyamban járva
Fájdalmas gyűlölet
Csak arra a bizonyos pillanatra várva
Gúnnyal az arcomba nevet.
Kiáltok! Zokogok! Istenem csak meg ne hallja,
hogy képétől vagy emlékétől
Szabadulni képtelenség, ez már a tető alja.
Most kezdődik el,
Kimondanám de nem merem, tudom jól
most kezdődik el.

S a tudat hogy lelkem magányban gyötrődve
szeretet nélkül,
Most először megtörve-
Új szint épül.
Mert a szavai, melyektől megtudtam hogy vége,
Köszönöm, sajnálom
Legnagyobb félelmem keltette életre
További barátom
Búcsúzok hát végleg mérgezett csókodtól,
Aljas vagy bolond, te
Mely most lélekben kegyetlen lerombol
ki eszemet is rabul ejtette
s nem hagyott egy nyugodt éjszakát
hónapokon át.

S bár nem mondtunk áment, s nem imádkoztam térdeimen,
Jól tudom hogy élek majd eleget, és hogy sok lesz még ilyen-
Kérlek Élet, segíts meg, adj erőt, hogy romba dőlt váramat új talpazatra építsem
S már elveszett heteim majd szépen lassan vissza kérhessem
Kimondom, elbuktam, ez tény és való, de félelemmel élni
Nem lehet, bár hirtelen gondjait nem tudom mire vélni.
Ó istenem, de mennyire igyekeztem s akartam?!
Csalódást és undort - végül csak ezt kaptam.
S bár most alkoholba fojtom boldog bánatom,
Szembe kell vele néznem, úgy hogy nem bánthatom.
Nap-nap után ott lesz majd előttem, s úgy szólok majd hozzá
De mire lesznek szavaink? Csak porrá és kosszá.
Az élet söpörni való mellékhatása lesz csak, pedig eddig körülötte forgott
Minden mely gondolataimban vagy az életben megfogott.

Undor! Fájdalom! Kín és szenvedés,
Égető és dermesztő idővesztegetés.
Elég! Állj! Legyen már vége!
Csak törlődne ki minden mely lelkemet érte!
Ó bár két kezem közt haldokolna,
Aztán ott hagynám majd kínok közt a porba
Ahogy azt ő velem tette
Kín magjait bennem elvetette.
Íme hát, itt a vég az új kezdete,
Ő volt az, aki ezt velem végre megérttette.

 

 

 

Mikor a hajnal eljött és a világ felkelt
és felfogtam hogy még egy nap eltelt,
Ágyamból kikelve szörnyű dolgot tettem,
Depresszió helyett egy mosolyt ejtettem.
Szánakozó vigyor mely a beleimből fakad
s bár szívem ritmusa gyötrelmes maradt.
Már nem sajnálom hiszen olyat tettem,
Valaki másba talán szerelmes lettem?
Már csak tudnom kéne ki is az a személy,
mert keresem kutatom bár sok még a remény.
Sietnem kéne, hogy mihamarabb túllegyek rajta,
De Ő a gondokat csak a nyakamba varrta.
Dühösnek kéne lennem de nem tudok,
Mert régmúlt szép perceinkre gondolok.
Hogy az idő csúnyán tönkretett minket,
És titkos, szerelmes tetteinket.
Hogy porrá lett a szó amit akkor mondhatott,
Forrón és halkan a fülembe suttogott.
Talán mind végig csak zsinóron rángatott,
Nem mint velem, azokkal remekül bánhatott.
De hallgasson már a belső hang,
Csituljon csak a nem létező harag!
Tudod mindegy, hogy mi az ami utadat állja,
De ha elbírod a kínt, majd örömre váltja.
Csak hinned Kell még abban,
hogy számodra nem csak szenvedés van!
Hinned kell abban ami életed kíséri,
Hinned kell a szóban mely elméd kísérti.
És mivel mindenben van egy hatalmas tanulság,
amit én tanultam ebből az csak puszta hazugság.