Válasz helyett csak felkacagtam, ez olyan igazi, őszinte, szívből jövő nevetés volt, amit úgy imádtam. Ez volt az elmúlt néhány nap legszebb pár pillanata, még akkor is, ha a szemeimet csípték az összegyűlt könnycseppek. Szerettem volna, hogy örökké tartson, de túlzottan is kíváncsi vagyok arra, mit hoz a jövő rendes esetben. Ez a tény még magamnak is nevetségesen hangzott, szóval inkább soha nem mondtam ki hangosan.

-Jó volt, mi? –Vigyorgott rám Keith, miközben lecsúszott a magas ló széles hátáról. Követtem a példáját, átlendítettem a jobb lábam a kanca fara fölött, bár talán nagyobb huppanásra számítottam, mert az átlag magas lovakhoz képest meglepően hamar értem földet.

-Az enyhe kifejezés! –Viszonoztam a fiú mosolyát, aki bevezette a lovát a bokszába, mint ha mi se történt volna. Ismét hasonlóan cselekedtem hozzá, Vénuszt oda vittem vissza, ahol volt, és úgy, ahogy. Nem volt egy kimerítő túra, hiszen még csak meg sem izzadtak, ami most nem is volt gond, ami azt illeti. Egy finom mozdulattal leszedtem a fejéről a kantárat, ő meg rágcsálva kiadta a szájából a zablát, mint amikor egy rossz ízű cukorkán csámcsog az ember kellemetlenül. Talán még mellette maradtam volna egy darabig a boksz kényelmes félhomályában, de az ajtó felett megjelent Keith, aki meleg mosollyal jutalmazott minket.

-Szép lányok. –Mondta elismerően, de amíg Vénusz láthatóan elengedte a füle mellett, én izgatottan megborzongtam, és nem tudtam nem örülni a gondolatnak, hogy esetleg tetszek neki. Bár csak remélni tudtam, hogy a többes számot nem értem félre, és nem vonzódik a lovakhoz is. Erre szélesen elmosolyodtam – néha kicsit elkalandozik a fantáziám, meg kell hagyni.

-Köszönjük. –Mondtam, miközben megpróbáltam visszafogni egy hatalmas, széles vigyort a képemről. Átnyújtottam neki a kantárat, mivel fogalmam sem volt, honnan szedte elő, vagy mit kéne vele tennem. Készségesen átvette, én pedig a lovat otthagyva kivonultam a bokszból, és csak fel-alá sétálgattam, miközben elvesztem a gondolataimban. Illetve csak próbáltam, mert a fiú olyan hamar visszaért, hogy csak néhány lépést sikerült tennem előre-hátra.

-Gyere, menjünk vissza a házba. –Mosolygott, én pedig reflexszerűen követtem őt a hatalmas épületbe, ami másodjára sem tetszett jobban, mint amikor először beléptem az ódon kétszárnyú kapun. Az egyetlen különbség az volt, hogy most szerencsémre nem rontott nekem egyetlen kutya sem – legalábbis egyelőre. Követtem a fiút balra, egy folyosón keresztül nyíló boltív mögött lévő terembe, ami a kandallóból és fotelokból ítélve valamiféle nappali lehetett. Festmények a falon, virágcserepek és kisebb szobrok szolgálták a díszítést, mint a házban szinte mindenhol; az egyetlen ami eddig a lámpákon kívül sehol nem volt jelen, a technika volt. Sehol egy tévé, egy hangfal vagy egy számítógép – de még egy elől hagyott mobilt sem láttam. Ez a tény egy kissé megijesztett, de végtére is nem volt min csodálkozni, hiszen a semmi közepén voltunk. Leültünk egymás mellé a hosszú, őrületesen puha kanapéra és elkaptam a tekintetét.

-Szóval… Mire is értetted az ebédlőben, hogy „neked most nem kéne sétálnod”? –Tettem fel végre a kérdést, ami már elég sokat őrlődött volna bennem, ha nem köti le a figyelmemet teljes mértékben Keith. Egy pillanatra elgondolkodott, mint aki emlékezni próbál, vagy inkább csak keresi a szavakat. Bizalmatlanul rám emelte a szemeit, amitől kicsit összerezzentem. Ahhoz képest, hogy egészen eddig csak mosolyogni láttam, ez elég fura reakció volt. De még ennél is furább, hogy semmit nem értettem az egészből.

-Gyorsan terjednek a hírek a kis csapatunkban… Hallottam, hogy rosszul lettél az emeleten. –Mondta lassan és megfontoltan, én pedig azt hiszem egészen belepirultam abba, amit mondott. Szóval máris megtudta, hogy mit kontárkodtam odafönt a hamvakkal! Ez elég frusztráló volt, így inkább nem feszegettem tovább a dolgot, csupán elintéztem egy kurta biccentéssel. Mindenkinek így lesz a legjobb, bár kétségtelen, hogy nem volt túl kielégítő a válasza a kíváncsiságomat illetően.

-És… -Kezdtem beszélni, mikor még nem is igazán tudtam, mivel tereljem el a témát. Így hát inkább csak szimplán elővettem a második legérdekesebb kérdést a fejemben. –Mit fogunk mi itt csinálni három hónapon keresztül? –Keith ismét gondolkodni kezdett, de most komolyan töprengve a dolgon. Hát persze, nem gondolhattam komolyan, hogy programokat szerveznek a tiszteletemre a nagyapám házában, ahol még ő maga sem jön elém, hogy legalább csúnyán nézzen rám, amiért rontom a levegőjét. Ismét összerezzentem, ahogy a fiú hirtelen beszélni kezdett.

-Vannak korlátok, de ami eszünkbe jut.

-Korlátok?

-Nos… Például az erdő... –A fiú elharapta a mondat végét, amint meglátta milyen szemekkel meredek rá.
-De itt mindenhol csak erdő van! –Nyögtem kétségbeesetten, mire ő csak bólintott egyet, majd elkapta a tekintetét. Úgy éreztem, idő kell, hogy feldolgozzam ezt az információt. Azt hittem, legalább a városba be tudok majd kecmeregni! Oké, értem, hogy fél nap az út a legközelebbi városhoz, de itt áll előttem az egész szünet. Az egész, és ezt mind ilyen nyomorultan kell eltöltenem, egy ilyen arisztokratikus, visszamaradott házban, tele technofób, ellenszenves emberekkel. Ja, meg lovakkal. Hát kurva jó, mondhatom. Ráadásul a szobám is egy patkánylyuk, szörnyen megalázó, hogy minden bizonnyal szánt szándékkal költöztettek be oda. És ki tette mindezt? Valaki akit legalább 10 éve nem láttam már, akkor is csak az egyik kölyke gennyes esküvőjére tolta oda a képét, és 8 éves koromban látta a saját unokáját életében először. Még tisztán emlékszem, amikor először láttam. Szép esküvő volt, apa nővére megházasodott egy számomra akkor még idegen férfival, nagyon szép kis kék, virágos ruhában szórtam a szirmokat és naivan azt gondoltam, hogy én vagyok a figyelem középpontjában. Aztán anya csöndre intett, az ölébe vont én pedig figyeltem a levegőben terjengő boldogságot és élveztem a tiszta, felemelő hangulatot. Már bőven ment a ceremónia, mikor hirtelen kivágódott a kis templom díszes ajtaja, és belépett rajta egy roppant különös idegen, mintha csak egy régi, nyomozós-filmből jött volna elő. Az arca hosszú évekről árulkodott, kiállása és mozdulatai viszont teljes mértékben meghazudtolták ezt a feltevésemet. A templom mennyei hangulatába kényelmetlenség keveredett, mindenki hátrafordult a padokon, hogy alaposan megnézhessék maguknak a férfit, aki elkésett. Én tudatlanul, mit sem sejtve pislogtam rá, szinte fel sem tűnt a körülöttem lévők bosszankodó sistergése, ami azonnal el is halt, amint a férfi helyet foglalt egy hátsó pad legszélén, ahol senki más nem ült. A tömegével együtt az én figyelmem is visszairányult a boldog párra, akiket aztán néhány perc elteltével mindenki örömujjongással kísért ki a nászautóhoz. Mindenki, kivéve engem, a hátra maradt apróságot, és az idegen férfit, aki mozdulatlanul ült a helyén, és engem nézett bizalmatlanul a sötét szemeivel, amiket egy barna keménykalap árnyékolt. „Maga kicsoda?” kérdeztem mit sem sejtve az érdekes ismeretlentől, aki úgy tűnt meg sem hallotta, csak sóhajtozott egymagában. Szomorúnak tűnt, én pedig soha nem szerettem, ha körülöttem valakinek rossz kedve volt. Közelebb lépkedtem hozzá, azt gondoltam majd fel tudom vidítani, de ahogy belekapaszkodtam régimódi barna szövetkabátjába, érthetetlen módon elrántotta a karját. Megrázkódtam az emléktől, ami ezen a helyen újra kegyetlen módon át tudott járni. Miért utálhat engem ennyire, mikor még nem is ismer? Sehogy sem fért a fejembe ez a megválaszolatlan kérdés. Viszont most itt volt az idő, hogy feltegyem. Hirtelen visszatértem a jelenbe, Keith mélybarna szemeibe kapaszkodva. Fülemben még csengtek a beszélgetés utolsó szavai, de elég sokat gondolkodtam, hogy ne legyen furcsa a fiúnak, amikor váratlanul témát váltok.

-Mondott rólam valamit… Roger? –Kérdeztem bizonytalanul, alig észrevehetően elcsukló hanggal. Hogy nevezzem ezt az embert igazából? Azt biztosra elhatároztam, hogy nem nagypapának.
-Semmit. –Rázta meg a fiú a fejét egy pillanatnyi elmélkedés után. Talán csak meg akart óvni a valóságtól, ami engem igazából érdekelt.
-Mit szólt, mikor megtudta, hogy jövök? –Erőltettem tovább, nem hagytam annyiban. Úgy tűnt ezzel a kérdéssel igazán megfogtam a fiút, aki kínosan felnevetett.
-Ennél nehezebbet igazán nem tudsz már kérdezni, igaz? –Sóhajtotta egy erőltetett, fáradt vigyorral az arcán.
-Nem valami közvetlen veletek, igaz? –Érdeklődtem tovább ezúttal egy lágyabb hangnemet használva az erősködő helyett.
-Ha tudnád… -Oldalra billentette a fejét, de arckifejezése nem változott. Kíváncsi lettem, mi járhat ilyenkor valójában a fejében. Kínos csend telepedett kettőnk közé, egyikünk sem szólalt meg. Játékosan ujjam köré csavartam egyik fakó vörös tincsemet, úgy tettem mintha nagyon érdekelnének a portrék a szoba falán, de igazából csak arra vártam, hogy mondjon valamit. Fél perc után néztem rá először, ugyan azt a képet bámulta, amit én. Talán csak érdekelte, hogy mit találok olyan érdekesnek benne? Aztán hirtelen, mint egy mentőöv jött a következő kérdésem, ami tudat alatt nem hagyott nyugodni.

-Mi van a kutyákkal?
-Tessék? –Meredt rám meglepetten a váratlan kérdésem után.
-Mi van a kutyákkal? –Ismételtem magamat, mert ennél érthetőbben aligha tudtam volna kifejezni a kérdést.
-Oh… -Bökte ki, aztán halványan elmosolyodott. –Stan mesélte, hogy Gammával már találkoztál. –Somolygott magában, talán mulatságosnak találta ami történt? Nos igen, egy kívülálló számára tényleg elég bizarrul hangozhat a történet.
-Ühüm.. –Lebiggyesztettem az alsó ajkam, inkább vártam, hogy folytassa. Talán nem tette volna, de ahogy türelmetlen arcomra pillantott, megköszörülte a torkát és folytatta.
-Három kutya van. Alfa, Béta és Gamma. –Feltételezésem igaznak bizonyult. Keserűen megrándult a szám sarka. –Alfához ne menj túl közel, ha Gammával is így meggyűlt a bajod. –Ismét elvigyorodott, mint valami jó viccen.
-Erre magamtól is rájöttem. –Bólintottam bizonytalanul, de azért elmosolyodtam, hogy legalább aggódik.
-Stan nagyon kiakadt, amikor elmeséltem neki, mi történt. –Állapítottam meg halkan. Nem tudtam, vajon megbízhatok-e a fiúban, de valószínűleg nem jó ötlet kibeszélni a többi alkalmazottat, mert ezen a helyen én vagyok és leszek az egyetlen kiutált, kibeszélnivaló személy. Keith összeráncolta a szemöldökét, kifejezése igencsak komorrá vált. Oh a francba. Ebben a házban mindenki ilyen érzékeny a kutyás témára? Legalább ő lehetne egy kicsit normálisabb.
-Keith! –Hallottam egy magas, trillázó hangot felcsendülni a hátam mögött, amire automatikusan megpördültem. A szőke, kék szemű takarítónő féleség állt az ajtóban. Mellettem hallottam, ahogy a fiú megkönnyebbülten kifújja a levegőt.
-Igen? –Felkelt a kanapéról, és úgy fordult a mögöttünk lévő ajtó felé.
-Ben-nek kéne a kocsi. Elintéznéd a lovakat? –A lány tekintete átsuhant rajtam, nem úgy tűnt mint aki bármit gondolni vél rólam. Nos, itt már az is jó pontnak számít, ha nem nyársalnak ketté a tekintetükkel. Keith bólintott, és pillanatok alatt eltűnt az ajtóban, ott hagyva engem, a kellemetlen kérdezősködőt. Olyan hülyén éreztem magam a beszélgetés után, hogy az lassan fizikai fájdalmat okozott nem csak nekem, hanem mindenkinek körülöttem.