A fekete semmi közepén voltam. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, de nem örültem neki. Körülölelt a feneketlen csönd és a kínzó vakság. Még így, ezen a homályos, torz világon keresztül is tisztán érzékelhető volt a levegőben keringő félelem és ismeretlen eredetű gonoszság. A távolban villanásra lettem figyelmes a szemem sarkából, ezért odakaptam a fejemet. Megbántam. Egy gyilkos szemei pillantottak rám vissza – pirosan izzottak a sötétségben, pupillája mint a macskáknak, mint egy hegyes penge ami csak a lelkemre vágyik. Reszkettem, és nem a hidegtől, ennek ellenére a szempár nem mozdult, csak mereven és kitartóan farkasszemet nézett velem. Aztán lassan megértettem, mit akar. Semmit, se engem, se senki mást. A szempár fenyegető figyelme meglazult, s mintha kicserélték volna egy pár izzó parázsra, úgy melegített fel belülről – elmúlt a reszketésem, és megnyugodtam. Csak bámultam a jó érzés forrását, bár nem tudtam belőlem jön, vagy a furcsa macskaszemek sugározzák át belém? Ennek ellenére minden figyelmem rá összpontosult. Talán percek telhettek el így, mire egy távolban derengő halk hangra lettem figyelmes. Lehetséges ez? Merült fel bennem az első kérdés, hiszen egészen eddig egy süket világban voltam. Aztán rögtön követte a másik is: Honnan jön? Megijedtem, hogy akármi is az, a szemek tulajdonosa adja ki. Szerencsémre (vagy nem) kérdésemre hamarabb választ kaptam, mint hittem volna. Felébredtem, és lassan kiélesedett előttem egy új világ – keskeny tükrök, szakadt bőrülések és firkás, fényes fal egy szűk kabinban.

-Hölgyem, végállomás. –Mondta színtelenül, monoton a fiatal, fáradt arcú kalauz miközben bizonytalanul rázta a vállamat. A kellemetlen hang, éles sípolás a vonat lehetett, ami félnapnyi utazás után végre célba ért. Anyukám szavaival élve megérkeztem az „isten háta mögé, ahol még biztos nem voltam”.

 Vágtam egy kellemetlen fintort, aztán bágyadtan igyekeztem föltápászkodni a süppedős ülésből. A kalauz nagy meglepetésemre volt olyan rendes, hogy leszedte a poggyászom a fölöttem magasodó rácsos polcról. Egy illedelmes legyintéssel letudtam a hálálkodás részét, aztán a méretes, egyszerű fekete táskámat magam mögött húzva elindultam a nyári szünetem felé, le a vonatról. Nem hoztam túl sok mindent magammal, csak a legtöbb ruhámat és könyveket, füzeteket az unalmas napokra (amikből lesz bőven, előre érzem!). Még mindig felfoghatatlan volt számomra ez az egész utazás, és hogy minden nyári szuper tervem magam mögött hagyva arra kényszerültem, hogy ide jöjjek. Anya és apa valószínűleg már el is indultak Olaszországba, hogy hónapokig piruljanak a tűző napon, garnélát és undorító, takonyszerű kagylót szopogassanak. Magamnak is számtalanszor feltettem már a kérdést – hogy kapcsolódik ez össze azzal, hogy Skóciába utaztam? Ezt a dolgot talán csak azok érthetik meg, akiknek maguknak is van gyerekük. A helyzet az, hogy nem mertek magamra hagyni egész nyárra a házunkkal, félő hogy piálós házibulik színterévé válik már az első héten, és mire hazaérnek gyógyíthatatlan hányás- és alkoholfoltok tarkázzák majd a berendezést. A legrosszabb pedig az, hogy teljesen jogos volt a félelmük. Pontosan ezt terveztem a nyári szünetemre – rengeteg hatalmas bulit rendezni a haverjaimmal, szülők és felügyelet nélkül. Végül is, mi más hasznom lehetne a szüleim privát nyaralásából? Ez teljesen logikus lett volna, ha a szüleimnek nem lett volna szintén az. Így most életem legszebb nyara helyett szembe kell néznem a legrosszabbal. Hidd el, gyönyörű a táj és a nagyapád háza is. Remekül fogsz szórakozni, úgy hallottam tart kutyákat! –Eszembe jutott anyukám biztatóan mosolygó feje, mikor közölte a „jó hírt” egy gyanúsan nagy adagban elém rakott csoki fagyi kíséretében. Az emléktől még most is elfintorodtam, mint már annyiszor. Főleg azért, mert anya pontosan tudja, mennyire félek a kutyáktól, így az egész egy szörnyű merényletnek tűnt. Elveszve és elárulva éreztem magamat, mégpedig teljesen jogosan.

  Miután leküzdöttem magam az átokverte lépcsőn, és alaposan a bokámba ment a gurulós bőröndöm végre szemügyre vehettem azt a kisvárost, amivel most kötelességszerűen meg kellett barátkoznom. Tulajdonképpen kellemesen csalódtam, ha lehet ezt így mondani. A kétségeim körülbelül háromnegyede szertefoszlott. Egy kifejezetten csinos, bár elég régies hatást keltő állomás kellős közepén találtam magam – volt hangosbemondó, meg digitális kijelzős óra, szóval kellőképpen modernnek lehetett nevezni. Körbenéztem, de nem vettem észre senkit sem, aki nekem integetett volna, hogy „Hé, végre itt vagy, a kutyák már éhesek!” vagy legalább csúnyán nézett volna, így hát a saját két lábamon indultam ki az állomásról az utcára. Modern volt, ez tény de amilyen csinos legalább olyan picike is. Tökéletesen beleillet a kisvárosi látképbe, mondhatni kellemes volt. Pont olyan volt, ahogy az állomás sejtette – csinos, elegáns és roppant hangulatos. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, ahogy a kis házak közé pislogtam, nagy szemekkel. Olyan volt, mintha a vonat visszavitt volna egy másik korba – az út túloldalán egy utcai zenész hegedült egy lágy, dallamos zenét a felfordított kalapja mögött, megtöltve vele az üres utcákat, ritmust adott neki a galambok éhes turbékolása. Nem éreztem otthonosnak, de érdekes és új volt még számomra, kielégítette a kíváncsiságomat. Minden, amit eddig olyan szörnyűnek és rém unalmasnak képzeltem, hirtelen egy teljesen másik világgá változott! Esetleg túlzok egy kicsit, de én mindenesetre így láttam a saját szemeimen keresztül. Óvatosan körülnéztem, vajon merre kéne most mennem? Egy szót sem szólt senki, hogy elém jönne, talán azért mert olyan magától értetődőnek tűnt egészen eddig? A kezdeti ámulat helyét kezdte átvenni egyfajta aggodalom. Na nem mintha úgy vágytam volna Roger nagyapám híres vendégszeretetére, de talán még az is jobb lehet, mint egyedül állni az állomás előtt, mint egy komplett idióta. Milyen égő!

 Szerencsétlenségemre nem kellett tovább várakoznom. Fülemet egyre hangosodó kopogás csapta meg, ami egyszerre volt ritmusos de zavaros is. A hang irányába pislantottam érdeklődve, és hirtelen világossá vált, hogy egy lovas kocsiról van szó. Nem is lepett meg különösebben, hiszem tökéletesen beleillett a város képébe, ennek ellenére érdeklődve vizsgálgattam. Odahaza Londonban azért nincs ilyen minden sarkon! Az elején két nagy testű, fekete ló ügetett alaposan felszerszámozva, maguk mögött húzva egy gyönyörű és pontosan megmunkált fekete hintót. Elején egy elegáns és látszólag drága ruhába bújtatott középkorú férfi irányította és hajtotta a lovakat, különösen meggyötört arca volt, ami viszont rögtön élénk és fegyelmezett lett, amint tekintete találkozott az enyémmel. Udvariasan integetni kezdett felém, mire én mint egy menthetetlen idióta lassan és megfontoltan hátra lestem a vállam fölött, hogy körülpillantsak - vajon kinek integethet? Azt hiszem nem kellett volna úgy meglepődnöm, hogy senki sem áll mögöttem, de még mellettem vagy egyáltalán látótávolságon belül sem. Nem intettem vissza, csak zavarodottan bámultam rá egészen addig, amíg meg nem állt a kocsival közvetlenül előttem az úton.

-Jó napot, kisasszony. Bizonyára maga Iris Verde, jól sejtem? –Kérdezte olyan udvariasan, hogy az nekem esett rosszul.

-Így van. És maga kicsoda? –Feleltem automatikusan, de mire rájöttem micsoda bunkó hülyeséget mondtam már túl késő volt.

-A nagyapja inasa, azért vagyok itt, hogy hazavigyem a kisasszonyt. –Mosolygott rám olyan rendíthetetlenül, hogy az ellenkező hatást érte el nálam mint valószínűleg szerette volna. Inkább éreztem magam szánalmas bunkónak, mintsem nagyra becsült hölgynek.

-Kérem, csak hívjon Iris-nek! –Ajánlottam barátságosan, biztató mosollyal és tettetett, de legalább valósághűen túláradó kedvességgel, amitől az inas meg is ijedt egy pillanatra. Remek, csak még jobban ráhoztam a frászt szegényre! Aztán pedig kisimultak a vonásai, és szája alig láthatóan felfelé görbült egy szégyenlős mosolyra.

-Köszönöm, Iris. –Mondta lágyan és őszintén hálásan. Egy kicsit elgondolkodtam, vajon hogy bánhat vele a nagyapám, ha ilyen érzékeny? Akaratlanul is megborzongtam a bennem felmerülő ötletek miatt.

-Most pedig szálljon be a hintóba, ha kérhetem. Sötétedés előtt haza kell érnünk! –Reflexszerűen bólintottam, és követtem az utasításait.

-Ja, és tegeződjünk, az mindenkinek jobb lesz! –Ajánlottam, mire ő is bólintott. Közben leugrott a helyéről, hogy berakja utánam a csomagjaimat is, és becsukja mögöttem a hintó ajtaját.

 Belülről is nagyon igényes volt minden. Vörös bársonnyal bevont ülése volt, és az egész elrendezés ezzel a sok feketével talán túlságosan is gyászosnak hatott. Az ablak széleihez gondosan rögzítették a szintén vörös sötétítő függönyt, ezt bizonyította az is, hogy akárhogyan próbáltam, nem tudtam elhúzni, pedig már kezdett olyan érzésem lenni mintha egy (nagyon drága) koporsóba zártak volna. Ennek ellenére megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni, amit be kell látnom, nem esett nehezemre. Valószínűleg ezeken a rugós, végtelenül puha üléseken lehetetlen lenne kényelmetlenül érezni magamat.

-Majd elfelejtettem! –Nyílt ki az ajtó szinte rögtön, a bezúduló fény viszont a síri sötétség után annyira bántotta a szememet, hogy még pár pillanatig csak foltokat láttam magam előtt, semmi mást.

-Tessék egy kis ital az útra. Jól fog esni! –Motyogta alig érthetően miközben a kezembe nyomott egy szokatlanul kicsi és csicsás kelyhet. Legföljebb pálinkát tudtam volna bele elképzelni, vagy likőrt, semmi mást.

-Köszönöm. –Mondtam a levegőbe, mivel még mindig nem tisztult ki a látásom. Alighogy megragadtam a kelyhet, már is újra becsukódott az ajtó anélkül, hogy segítséget kérhettem volna a függönyökhöz, engem pedig újra beburkolt a sötétség. Egy lemondó sóhajtás kíséretében vállat vontam, aztán az orromhoz emeltem a kis kelyhet – az illata leginkább a barack léhez hasonlított, bár volt benne valami furcsa savanyúság is. Bizalmatlanul belekortyoltam kettőt, bár alig lehetett egy decis összesen. Az íze pontosan ugyan olyan volt, mint a szaga. Romlott barack lé – elzsibbadt tőle a szám és átjárt a borzongás. Legszívesebben kiköptem volna, de legnagyobb bánatomra nem volt hova.

 A kocsi hirtelen remegni kezdett és éreztem, ahogy lendületet vesz az induláshoz. A gyomrom rögtön felkavarodott, és már nem csak köpni, de hányni is kellett. A kezemben tartott maradék lé türelmetlenül ringatózni kezdett, veszélyesen közel a kehely felső pereméhez. Ha volt valami, amitől még jobban tartottam mint a szörnyű savanyú íz, hát az a vörös bársonyülések leöntése volt. Gondolkodás nélkül lehúztam a maradékot is, és egy nagy kortyban lenyeltem lehetőleg úgy, hogy az ízéből minél kevesebbet érezzek meg. Erőt vettem émelygésemen, hogy az üres kelyhet beszorítsam két táskám közé, ahol mocorgás vagy zajongás nélkül biztonságosan utazhatott a nagyapám házáig. Amint ez sikerült, erőtlenül hátrazuhantam a puha ülés kényelmes háttámlájának. Nem tudtam magamról, hogy hajlamos lennék utazás közbeni rosszullétekre, persze még nem utaztam sötét, szörnyen zötyögős hintóban sem, ami azt illeti. Ennek ellenére enyhén szédülni kezdtem, és ez a szédülés kirázott minden más gondolatot a fejemből a sötétségen kívül. Azt viszont meg tudtam állapítani, hogy nem voltam álmos. Nem szabadott álmosnak lennem, hiszen azt a sok órás vonat utat végig aludtam, és előtte is egész éjszaka! Bár igaz, hogy hajnali négykor már talpon kellett lennem, hogy ne késsem le azt a fránya járatot. Most még is, mintha ólomsúllyal nyomták volna össze a testem, lelkem és agyam is egyszerre. Egyre hosszabbakat pislogtam, még világos foltok is szállingóztak a szemem előtt ebben a bódító és félelmetes sötétségben.

-Hé…! –Próbálkoztam összeszedni a maradék erőmet, hogy szóljak az inasnak, állítsa meg a kocsit, de egy gyenge kis nyögésen kívül semmi nem lett belőle. Jobban belegondolva az egész fölösleges is volt, hiszen a paták kopogásától és a kocsi rázkódásától úgy sem hallotta volna meg – ráadásul ő a hintón kívül volt, én meg benne. Pedig semmire sem vágytam jobban abban a pillanatban, mint hogy megálljon a kocsi, kinyíljon előttem az ajtót én meg kihajolva hányhassak egy hatalmasat. Adtam még pár másodperc esélyt a csodának, ami csak nem jött, így visszanyeltem ingeremet, és igyekeztem magamban is tartani. Egy deci romlott barack lé! Ez a gondolat kavargott a fejemben és a gyomromban is egyszerre és sajnos nem tudtam úgy kiverni a fejemből az egyiket, hogy a másik ne távozzon belőlem vele együtt. Fájdalmasan felnyögtem a tehetetlenségtől, ami hamarosan csupán tompa és messzi árnyékká formálódott agyamban. Ha létezik olyan hely, ami sötétebb a hintó belsejénél, akkor én egyértelműen oda kerültem. Egy ideig még tényleg azt hittem, hogy képes vagyok teleportálni, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy mindez csupán egy újabb álom az ismerős sötétségben. Ez kicsit ironikus azért. –Állapítottam meg gondolatban, mikor egyszer csak azon kaptam magamat, hogy akaratlanul is a vörös szempár után kutatok, mint egy beteges megszállott. Ezúttal azonban nem volt velem senki és semmi, csak a gondolataim zavaros folyása és egy mellkasomra nehezedő lidérc képe.

 

 

***

 

A sötétség csupán egy pillanatig uralkodott felettem. Lassan és homályosan árnyak rajzolódtak ki szemeim előtt, amikről eleinte azt gondoltam, csukva vannak, viszont mikor megértettem mit látok magam körül, rájöttem, hogy tévedek. Felcsillant előttem az utolsó remény, hogy igazából mindent csak álmodtam, most pedig zaklatottan és kimerülten, émelyegve ébredek fel egy szörnyen hosszúra nyúlt rémálomból egy fergeteges buli után egyik barátnőmnél. Így kétszer akkora kegyetlenségnek tűnt a hátborzongatóan valóságos tény, hogy ott nyitom ki a szemeimet, ahol igazából becsuktam – egy sötét hintó bársony belsejében.

-Úgy látom, elaludtál a hosszú úton, Iris. –Szólított meg egy ismerős de még is idegen hang kedvesen, de baljóslatúan csöndesen.

-Ühüm… -Morogtam öntudatlanul, mivel még mindig úgy éreztem magam mint a mosott szar.

-Várj, segítek. –Ajánlotta fel a hang hozzá képest meglepően határozottan, ezzel egy időben pedig valami derekam és vállaim köré fonódott, úgy rántott magával sötétből a fényre. A mozdulat ereje és lendülete nagyjából felélénkítette bágyadt elmémet, és felkavarta éppen csak lenyugodott gyomromat.

-Várjon egy kicsit! –Mondtam kétségbeesetten, mikor rájöttem, többé nem tudom vissza tartani. Az erős karok azonnal eltűntek körülem, szabad utat hagyva ezzel a félrehúzódáshoz. Én pedig, mielőtt bármit is felfoghattam volna abból, ami körülöttem van odarohantam a legközelebbi fa tövébe, és kiadtam magamból mindent amit aznap megettem és megittam. Fél kézzel a hajamat fogtam hátra, fél kézzel pedig nekidőltem a fa száraz és hűvös törzsének, hogy megtámasszon. Ahogy sejtettem, a szám rossz ízén és torkom kellemetlen marásán kívül minden tekintetben jobban lettem. Már nem szédültem, nem éreztem magam kómásnak vagy rossz közérzetűnek, de még a fejem és a gyomrom sem fájt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és hátraléptem kettőt a fától, meg a kellemetlen szagú hányásomtól.

-Segíthetek valamit? –Hallottam magam mögül az inas aggodalmas kiáltását, de csak leintettem, és reméltem, hogy nem érti félre a hatalmas szolgálatra készségével. Mivel igyekeztem időt sem hagyni neki arra, hogy túl közel jöjjön, gyorsan sarkon pördültem, nem számolva a lehetséges (valószínű) látvánnyal és az azzal járó sokkal.

-Jézus fasza… -Suttogtam kizárólag magamnak, miközben döbbenten meredtem magam elé egyszerre mindenre, amit látok. Idő kellett, hogy felfogjam hol is vagyok pontosan. Nem is tudom min kellett volna jobban megdöbbennem. Azon, hogy körülöttem nincsen más, csak végtelenül sötét és félelmetes erdőn vagy az előttem tornyosuló hatalmas, gótikus kúrián ami inkább emlékeztetettet egy évszázadokkal korábbról fennmaradt kastélyra mintsem a tipikus „nagyszülői otthon”-ra. Olyan döbbenten meredeztem a hátborzongató épületre, hogy eleinte észre sem vettem a kúria halványkék megvilágítását. Gyanakodva felpillantottam a sötét, csillagokkal pettyezett éjszakai égboltra és esküdni mertem volna, hogy amikor kocsiba ültem még kora délután volt.

-Mennyit utaztunk? –Kérdeztem zaklatottan az oly készséges inastól, és őszintén reméltem, hogy használható válasszal tud szolgálni.

-Hét órát és tizennyolc percet, de te átaludtad az egészet. –Válaszolt annyira gépszerűen, hogy kétségbe se lehetett vonni a munkáját.

-Szóval, ez lenne Roger háza?... –Akármennyire is bután hangzott, muszáj volt megkérdeznem, hogy tényleg el tudjam hinni. Egészen eddig élénken élt bennem a kép egy apró dohos nagyszülőszagú faházról szakadt bútorokkal egy végtelenül unalmas helyen. Talán ez utóbbi stimmelt is, bár az erdő kétségkívül nagyon filmbeillő volt. Ismét felpillantottam az égre, hogy alaposabban megszemlélhessem. A hold hatalmas volt, és kövér zsömleformájú. Olyan fényesen világított, hogy részletesen meg tudtam magamnak nézni az egész kúriát. Gyönyörűen kísérteties volt és ahogy ránéztem akaratlanul is megborzongtam. Akármilyen különleges, a világon semmi kedvem nem lett volna bemennem oda. A legbizarrabb az egészben talán a mérete volt – lehetetlennek tűnt, hogy egy idős ember egyedül lakjon benne néhány szolgálóval. Tudomásom szerint a nagyapám már nyugdíjas volt, így elképzelni sem tudtam honnan szerezhetett minderre pénzt. Meglepetésemben összerezzentem, amikor egy idegen alak jelent meg a kocsi mögül, mint aki mind végig ott bujkált.

-Mehetünk? –Mosolygott az inasra túláradó kedvességgel rám se hederítve, de így legalább volt időm jobban megnézni magamnak. Először azt hittem csak a szemem káprázik, vagy még nem múlt el a romlott barack lé hatása, pedig amit láttam tényleg csak a valóság volt. Mintha egymás tükörképei lettek volna, és nem csak öltözködésileg, de még az arcuk is pontosan ugyan olyan volt – ikrek voltak.

-Hát persze, menjetek. –Viszonozta szó szerint ugyan úgy testvére mosolyát, aztán rám nézett.

-Kövesd Ben-t a házba és érezd magad otthon. –Mélyen meghajolt előttem majd kipakolta a hintóból a bőröndjeimet visszaült rá. A lovak közé csapott és lassan eltűnt a hatalmas kúria árnyékában, ami azt sejtette, hogy a hátsó kertben még istálló is van.

-Szóval Ben… Ikrek vagytok? Őt hogy hívják? –Mosolyogtam rá barátságosan, amitől testvérével ellentétben ő egyáltalán nem jött zavarba.

-Szolgálatára. –Szájára halvány mosoly ült ki, majd jobb kezét szívére téve lassan ő is meghajolt.

-Így van, ikrek vagyunk. Az ő neve Stan. –Óvatosan bólintott, aztán a táskám és a poggyászom felé fordult, hogy felvegye őket. nem ellenkeztem szolgálatkészségével, inkább hagytam hogy ezzel is megkönnyítse lélekben nehéz dolgaimat. Némán követtem a közelebbről még kísértetiesebbnek ható kúria felé, jó pár lépéssel lemaradva tőle. Annak ellenére, hogy ugyan olyan keskeny arca, rövidre nyírt barna haja és nagy, sötétbarna szeme volt mindkettőjüknek Stan még is szimpatikusabb volt valamiért.

 Ben szélesre tárta előttem a díszes, arányosan nagy kétszárnyú bejáratot, egyből megéreztem az épületben terjengő bűzös kutyaszagot és akaratlanul is megtántorodtam. Az inas természetesen egyből észrevette.

-Minden rendben? –Fordult hozzám bizonytalanul, bár hangjában egy csepp aggodalmat nem éreztem.

-Igen, csak még szédülök egy kicsit az út miatt. –Hazudtam rezzenéstelen arccal és bár lehet, hogy csak képzelődtem de mintha szája sarka egy aprócskát felfelé görbült volna, ki tudja miért. Szó nélkül bólintott, és belépett a fénypompás és szemkápráztatóan nagy hallba. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy dülledt szemekkel fürkésztem a látszólag színarany berendezési tárgyakat, piszkosul magas plafont hatalmas kristálycsillárral, vörös szőnyeggel bevont fölöslegesen széles lépcsőt a terem közepén, a fénylő és tükörsima márványpadlót és a különféle bekeretezett portrékkal tarkított viktoriánus hangulatot idéző arany-vörös tapétát, gondosan megmunkált kőszegélyekkel. Belülről inkább hasonlított egy színházra, mintsem egy ijesztő kísértetkastélyra. Akármennyire voltam is lenyűgözve a csillogó gyönyörtől és a gazdag pompától, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a teremben terjengő erős kutyaszagot. Biztos fintoroghattam, mivel Ben lebiggyesztette a száját, miután lopva rám pislogott. Talán még zavarba is jöttem volna, ha pont akkor nem töri meg az amúgy elég nyomasztó csendet egy gyorsan közeledő, hangos csaholás. Még a szőr is felállt a hátamon, úgy hátráltam a szabad ég felé. Meglepődtem, amikor Ben gyors mozdulatokkal mögém lépett, és mielőtt odaérhettem volna, hangos kattanással becsukta a hatalmas kapu nyitott szárnyát.

-Jaj ne! –Nyögtem hangosan amit rögtön meg is bántam, hiszen a legkevésbé sem akartam, hogy már is kényesnek nézzenek engem.

-Nem bánt. –Mondta egyszerűen Ben és esküszöm, mintha egy kis szánalmat éreztem volna ki a hangjából. A gondolkodással mindenesetre már elkéstem, mivel az egyik földszinti boltív mögül kikanyarodott és egyenesen felém tartott egy kutya, de milyen kutya? Egy pillanatra összerezzentem, aztán leejtettem a vállaimat és szégyenkezve sóhajtottam. A krémszínű kis palotapincsi egyenesen a kettes számú inashoz ügetett és lustán leejtette szépen fésült fenekét a hideg márványra. Vakkantott egyet, éles és bántó hangon, aztán kitartóan folytatta a csaholást. Közben hatalmas tehénszemeit le sem vette Ben-ről, aki mintha egy régi ismerősével állt volna szemben, barátságosan lehajolt a kutyához, hogy jó alaposan megdögönyözhesse.

-Gamma! Úgy hiányoztál, minden rendben? –Beszélt a kutyához idegesítő hangnemben, én pedig nem hittem a szememnek. Ez ugyan az a bizarr, komoly inas, aki egy perccel ezelőtt itt volt? Egyáltalán nem tartottam valószínűnek.

-Ő itt Iris, a gazdi unokája. –Mosolygott a kutyára, rám se hederítve ráadásul kellemetlenül megnyomta az „unokája” szót, amit én persze nem tudtam mire vélni. Az apró szőrcsomó felém fordult, kíváncsian oldalra billentette a fejét és úgy tűnt, engem méreget éppen kritikus és bizalmatlan szemekkel. Meg sem szólaltam, csak feszülten álltam ott, és amikor váratlanul ugatni kezdett ijedtemben ugrottam egyet.

-Gamma? –Kérdezte Ben a pincsitől olyan nyugodt hangon, hogy az már rosszul esett nekem. Miért nem fogja meg, vagy szól rá? Hát nem látja, hogy mennyire tartok még egy ilyen kis díszkutyától is? Anélkül, hogy hátra néztem volna gyorsan tolatni kezdtem mindegy merre, csak el a vadállat közeléből. Úgy tűnt, csak erre várt – kicsusszant Ben simogatása alól, és körmeivel a padlót kaparva, morogva futni kezdett felém.

-Állítsd meg! –Sikoltottam a levegőbe, de a szemem le sem vettem a csúszkálva rohanó kutyáról. Mielőtt akárki bármit is csinálhatott volna, a véreb már a lábszáramba is mélyesztette apró de hegyes fogait. Fájdalmasan felkiáltottam aztán ösztönösen belerúgtam egyet a szabad lábammal. Fekete csizmám kerek orra hangosan puffant a kutya oldalában, de az ennek ellenére is tovább csámcsogta a lábamat. Az egyetlen eredménye az lett, hogy elvesztve egyensúlyom hátraestem, és a fájdalom tetézésére még a fejemet is alaposan bevertem a kőkemény márványba.

-Gamma, lábhoz! –Nyílt az ajtó és bekiáltott rajta egy kétségbeesett, ismerős hang – Stan. Éreztem, ahogy ellazul a lábszáramat nyomó állkapocs szorítása, és hallottam a sietve távolodó lépteit is.

-Te jó ég! –Ziháltam, miközben ülő helyzetbe küzdöttem magam. Szerencsére a kis pincsi méretarányos fogsora és rágóizma nem tépte le a lábamat, de azért elég erősen vérzett és fájt ahhoz, hogy szitkozódni tudjak. Rászorítottam a kezemet, de véletlenül sem próbáltam meg lábra állni. Még is milyen hely ez, vad kutyákkal?

-Átveszem. –Mondta Ben olyan nyugodtan és kiegyensúlyozottan, hogy legszívesebben képen töröltem volna, amiért egy csepp emberség sem szorult belé. Odalépett a kutyához, és egy határozott mozdulattal mozgásképtelenné tette vékonyka bőrnyakörvénél fogva. Összeszorítottam az állkapcsomat, részben a fájdalom, részben pedig a harag miatt. Micsoda egy kutyanyaló bunkó!

-Hozzon valaki egy törölközőt! –Kiáltotta Stan a nagy ház gyomrába, aztán sietősen odalépdelt hozzám.

-Mi történt? –Nézett rám döbbenten és bután, közben letérdelt mellém és felhúzta a farmerom szárát a seb fölött. Ez talán még zavarba ejtő is lett volna, ha nem borítja be az egész lábamat a saját vérem.

-Én… Egyszer csak nekem ugrott! –Dadogtam. -Biztos megérezte, hogy félek. –Próbáltam ésszerűen gondolkodni, miközben erősen hunyorogtam, nehogy elsírjam magam. Stan váratlanul megmerevedett és lassan felnézett rám, egyenesen a szemeimbe. Tekintetével szinte kettényársalt, amitől kicsit hátrahőköltem.

-Te félsz a kutyáktól? –Kérdezte olyan halkan, hogy még én is alig értettem.

-Igen. –Lesütöttem a szemeimet. –Mindig is féltem tőlük és ők is ugyanúgy utálnak engem. –Motyogtam, és a padlót bámulva még láttam, ahogy felegyenesedik és hátrál néhány lépést, mire zavarodottan felnéztem rá. Egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy megijedt valamitől és ettől én is szorongani kezdtem. Lopva körbenéztem a hatalmas teremben, de már Ben is eltűnt a kis pincsivel együtt.

-Ez sajnálatos… -Stan hangja üres volt és színtelen, azzal sarkon is pördült és sietősen távozott.

 Elakadt a lélegzetem ahogyan rájöttem, hogy egyedül maradtam, jóformán mozgásképtelenül, erősen vérző sebbel egy teljesen idegen, bizarr helyen tele veszett kutyákkal. Nem mertem megszólalni, ehelyett csak összehúztam magam és próbáltam feldolgozni az utóbbi néhány perc sűrű eseményeit. Mire vélhetném az ikrek és a pincsi különös reakcióját? Mielőtt bármire is jutottam volna ezekkel a gondolatokkal, sietős lépésék közeledtét hallottam a magas, visszhangos folyosón, néhány pillanat múlva pedig a tulajdonosuk is megjelent a kanyarban, amerről a palotapincsi is jött.

-Ki kért törölközőt? –Nézett körbe bizonytalanul megtorpanva és mielőtt válaszolhattam volna, már észre is vett a bejárati ajtó előtt csücsülve.

-Jesszusom! –Sipította fojtott hangon a fiatal szőke, kékszemű nő, ruháiból ítélve ő lehetett a takarító. Elképesztő, mekkora ház és mennyi cseléd egy emberre! Topánkájával sietősen felém lódult, hosszú lábai segítségével pedig hamarosan ide is ért.

-Mi történt? –Meredt a lábamra és a körülötte lévő vértócsára döbbenten. Én pedig a többi házbeli kutyákra való érzékenységéből tanulva hazudtam neki.

-Véletlenül ráléptem az egyik kutya farkára, és megharapott. –Soha nem volt gondom a füllentéssel, és ez most se volt másképpen. Egyenesen a szemébe néztem, kétségbeesetten és tehetetlenül. Az érzéseim legalább igazak voltak.

-A kutya fáját! –Csücsörített, a szóvicce pedig hamar célba ért, mégse volt kedvem nevetgéli rajta. –Ez csak is Alfa lehetett, olyan agresszív! –Mondta magában, miközben a törölközőt a lábam köré csavarta. Ekkor esett le, miért hívják a pici kutyát Gammának – Szóval van Alfa is, és kell lennie egy Bétának is. „Alfa olyan agresszív”? Ha Gamma nekem esett, Alfa mit tenne velem? Bele sem mertem gondolni.
-Aha… –Nyögtem végül erőltetetten, de igyekeztem kerülni a szemkontaktust a lánnyal szóval inkább csak csöndben figyeltem, ahogyan a vért törölgeti.

-Szegénykém! Rád férne egy forrócsokoládé, jól sejtem? –Bár nem láttam, de már a hangján is éreztem, hogy mosolyog. Először nem értettem mire gondol de hamarosan feltűnt, hogy reszketek.

-Aha. –Motyogtam ismét halkan, a lábamat bámulva. Nyeltem egy hatalmasat, hátha le tudom vele együtt nyelni az összes fájdalmas szitkozódást ami a nyelvemen éleződik, de az ijedtség miatt még ez is megakadt a torkomon.

-Gyere, fel tudsz kelni? –Egyenesen az arcomba hajolt, így már nem tudtam elkerülni aggódó de kíváncsi tekintetét.

-Aha. –Bizonygattam határozatlanul, és már egyenesen hülyének éreztem magamat. Óvatosan megemelt a hónomnál, és lassan mint egy emelődaru megpróbált talpra állítani. Már akkor tudtam, hogy itt problémák lesznek, amikor hirtelen szédülni kezdtem de nem volt erőm megszólalni se. Egyre távolabb éreztem magam a padlótól, és hiába a fényesen égő lámpák, minden elhomályosodott előttem.

 

 

***

 

Hirtelen ismerős helyen találtam magam, amiért nagyon hálás voltam. Furcsa, de megkönnyebbültem még így is, hogy ismét a fekete tér közepén vagyok. Igazából mindenhol jól éreztem volna magam, csak ne legyek a nagyapám bizarr kúriájában. Valamiért nehezemre esett emlékezni, képtelen voltam másra gondolni mint a jelenre – így nem is tettem. Kíváncsian néztem körül és bár kívülről talán úgy tűnhetett félek, igazából türelmetlen voltam amivel még magamat is sikerült meglepnem. Kerestem valamit, egy konkrét dolgot. Valamit, ami eddig is itt volt velem ezen a helyen, ahol fojtogatóan édes levegő terjeng és a fény nem kívülről, hanem csakis belőlem áradt. Talán nem is volt igazából sötét ezen a helyen, csak egyszerűen üres volt. Egyedül voltam önmagammal, még is éreztem annak a bizonyos valakinek a tekintetét a hátamba fúródni. Óvatosan megfordultam, mint aki attól fél, hogy elijesztheti szemlélőjét, pedig nem. Az egyetlen ami miatt nem mertem egyből odanézni a tény, hogy talán nincs is mögöttem senki és semmi. Gyanúmat azonban hamar alaptalanná tette egy szempár ezüstszínű villanása, ahogyan a belőlem szűrődő fény megcsillan rajta, mint amikor egy macska szeme tükröződik a sötétségben. De nem, ez még is más volt, hiszen ő maga is fénylett. Vörösen, mint egy tiltó tábla, mint amikor pirosat jelez a lámpa az úton. Közepén egy fekete csík húzódott függőlegesen a közepén szélesedve akárcsak egy macska nyugodt tekintete miközben hunyorog a napfényben. Ebből tudtam, hogy nem veszélyes, hogy nem akar bántani engem. Ez bizonygatta, hogy nyugodtan közelebb mehetek hozzá és én megtettem. Felé léptem, bár fogalmam sem volt mit tennék, ha tényleg sikerülne a közelébe kerülöm.

 

 

***

Először nem is értettem, hogy kerültem oda, ahol voltam. Túlságosan meg voltam döbbenve ahhoz, hogy megijedjek vagy kipattanjak a kényelmetlen ágyból, ahol feküdtem. Csak néztem ki a fejemből és nagyon igyekeztem rájönni, hova kerültem hirtelen. Minden világos és tiszta lett, láttam a bútorokat magam körül, mindegyik régi volt és szó szerint csúnya. Óvatosan felültem és így már azt is láttam, hogy nem is igazán ágyon feküdtem, hanem egy egyszerű matracon. Fintorogva lefordultam róla, egyenesen a hideg parkettára de egyszerűen nem tudott zavarni. Felhajtottam a farmerom hosszú szárát és csak ekkor tűnt fel, hogy sem a zoknim, sem a cipőm nincs rajtam – viszont egy vastag, fehér gézzel alaposan be van tekerve az egész lábszáram. Gyengéden végigsimítottam rajta, de egyáltalán nem éreztem semmi, talán csak azért mert legalább tíz rétegben rajta volt a géz. Visszaigazgattam a nadrágomat, aztán feltápászkodtam a padlóról, hogy jobban körül tudjak nézni tisztább fejjel is.

 Igazából nem volt sok látnivaló, ami eléggé elkeserített. Tiszta sor, hogy a vérveszteségtől elájultam, ezért felhoztak egy szűk, dőltfalú szobába ahol volt egy kanapé, egy egyszerű szekrény és egy matrac – olcsó parketta volt és közönséges, fehér vakolat. Tiszta volt és látszott, hogy nemrég lett alaposan kitakarítva. Sajnos ez a tény nem javított a berendezés ízléstelenségén. Az egész annyira nem illett bele a kúria alkotta képbe, hogy az már gyanús volt. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy már reggel van, vagyis átaludtam az egész éjszakát – illetve ájultan töltöttem, ideérkezésem óta másodjára. Odaléptem az egyetlen ablakhoz a dőlt falon, és érdekes módon még a járást sem éreztem furcsának a megcsócsált lábammal. Pipiskednem kellett, hogy felérjek a fényes üvegig, ami a csekély 156 centimmel közel sem volt egyszerű. Felkapaszkodtam a párkányra, és úgy húztam fel magamat, hogy kilássak. És mindezt miért? Semmit sem láttam csak a végtelen erdőt, ami úgy ölelte körül ezt a hatalmas házat mintha csak az is fa lett volna. Nem lepődtem meg különösebben, hiszen órákig aludtam a lovas kocsiban mire ideértünk. Még is, elképesztően szokatlan volt épületek tömkelege helyett ennyi zöldet látni magam előtt. Nem tagadhatom, szép volt, méghozzá nagyon is szép – de ez nem változtat a tényen, hogy egyedül voltam. Teljesen magányosan egy egész nyári szünetre az otthoni barátaim és ismerős arcok nélkül. Langyos könnycsepp gördült le arcomon, végig az orrom vonalában, aztán begördült félig nyitott számba és én érezhettem szomorú, sós ízét. Elengedtem az ablakpárkányt és hangtalan puffanással a hűvös parkettára érkeztem. Odasompolyogtam az egyetlen otthonos dologhoz az apró tetőtéri szobában – a bőröndömhöz, és a táskámhoz. Már biztosan sokszor keresett apa és anya a mobilomon, hogy előadják az aggódó szülőt, miután elküldtek a (lelkemre) lehető legveszélyesebb helyre a tiltakozásom ellenére is. A gondolatra vágtam egy grimaszt, miközben áttúrtam a maradék szendvicsek, üdítők és papírzsepik között amik feltétlenül kellettek az útra. Amíg a telefonom kerestem egészen véletlenül kezembe akadt egy doboz bontatlan, gyenge cigi amiről teljesen megfeledkeztem, hogy van nálam. Csupán lázadozásból és dacból vettem, még a szüleim orra alá is dörgöltem, hogy lássák „ha elküldtök, én rágyújtok”. Nem rajongtam érte, csak alkalmi-dohányos voltam, egyébként soha nem dohányzok. Pedig ha tudtam volna milyen is lesz ez a hely valójában, akkor biztos egy egész kartonnyit hozok magammal, hogy láncdohányos is lehessek. „Lassan 18 leszel, a te dolgod, ha dohányozni akarsz.” anyuék meg persze vállat vontak a dologra, hogy még jobban idegesítsenek engem. Kivettem a dobozt, és magam mellé raktam a földre, hiszen még akármikor kellhet. Tovább kutakodtam, csak hamar kezembe került a mobiltelefonom is. Feloldottam a billentyűzárat és lám, jól sejtettem. Öt nem fogadott hívást jelzett, mindegyiket a szüleimtől. Úgy döntöttem nem hívom őket vissza, had aggódjanak egy kicsit miközben ropogós barnára sülnek az Olasz tengerparton. Szánalmas. Csakhamar a szivárványos, új övtáskám is előkerült a hátizsákomból, ami jó ötletet adott. Elindulok, és felfedezem ezt a hatalmas házat, méghozzá nagyon alaposan. Fogtam a mobilomat, a pénztárcámat, a doboz cigit és egy öngyújtót mellé, és mindet beletuszkoltam az övtáskába, amit aztán lazán a derekamra csatoltam. Ez így elég is lesz, habár kétlem, hogy nagy vásárlásokba tudnék kezdeni errefelé.

 Egy sértődött grimasszal képemen elindultam az ajtó felé (bár olyan kicsi volt a szoba, hogy talán elég lett volna nyújtózkodnom egyet) ahol megpillantottam a cipőmet az abba rakott zoknijaimmal. Igazából nagyon meleg nyári nap volt, szóval inkább békén hagytam őket ott ahol vannak, és kinyitottam a kopott, közönséges ajtót magam előtt, és megszédültem a látványban. Egy keskeny és sötét csigalépcső legtetején találtam magamat, feltehetően a kúria egyik kevésbé népszerű részén. Mikor elindultam lefele eleinte még zavart, hogy nincs korlát, de néhány lépés után zavaróbb lett, hogy egyáltalán nem látok semmit, így csak botorkálva sikerült leérnem a biztos talajra, ahol ismét egy ajtóval kellett szembesülnöm. A kilincs hideg, nagy és mintás volt de ezt csak tapintás alapján tudtam megállapítani a sötétségben. Nehezen nyílt, érződött rajta, hogy nem szokták sűrűn használni. Amíg a kijutással próbálkoztam el kellett gondolkodnom azon, hogy vajon milyen célból építenek ilyen szobát valami tudós öregember házába? Hiszen kétlem, hogy pont miattam építtetett volna valamit ami ráadásul ilyen kicsi és ronda. Vajon nem érzi ezt kínosnak?

 Mikor végre kinyílt a nyikorgós fakapu, elvakított a világosság és a folyosó nagysága. Már is biztosra vehettem, hogy még mindig a kúriában vagyok. Megigazítottam a pólómat és nekivágtam a felfedezőútnak. Csupasz talpam idegesítően cuppogott a kellemesen hűvös márványpadlón, miközben az első szoba felé haladtam. Meglepően sokat kellett gyalogolnom hozzá, hogy végre ajtó legyen a falon – úgy tűnt igazam volt, én a kúriának egy nemigen lakott részén kaptam szobát. Vajon ez rólam a nagyapám véleménye, vagy csak nem volt több hely? Bár ez elég bizarrul hangzik egy ekkora helyen egyedül élő ember esetében, még akkor is ha a tucatnyi cselédje is itt lakik. Résnyire nyitottam az első ajtót velem szemben, úgy kukucskáltam be. Tiszta volt a levegő. Beosontam a szobába, de csalódnom kellett. Teljesen közönséges bútorok voltak benne, ha nem tudnám mennyire kívül esik, bizony azt mondanám, hogy nappali. Nem szerettem a fölösleges időhúzást, ezért inkább folytattam a felderítést és békén hagytam az unalmas majdnem nappalit. A továbbiakban egyre sűrűbben követték egymást a szobák, de egyikben sem volt semmi izgalmas, vagy különleges. Sütött az egészről, hogy nem tudnak mit kezdeni egy ekkora házzal. A pokolba is, milyen igazságtalanság! Némelyek azt se tudják mit csináljanak a rengeteg pénzükkel, miközben a világ fele éhezik.

 Belenyúltam az övtáskámba és kivettem belőle a cigarettát. Nincs is jobb módja a lázadozásnak, mint a házon belül dohányozni! Még a csomagolófóliát is a földre dobtam, hogy rontsam ezt a harmonikus tisztaságot. Lazán az ajkaim közé vettem egy szál szűrőjét, aztán séta közben meggyújtottam. Nem gondoltam volna, de határozottan jól esett. Eléggé zaklatott voltam, szóval végül is nincs min csodálkozni. Kárörömmel néztem a szertefoszló füstöt a levegőben, és minden szobába ahova benyitottam fújtam belőle egy adagot. Így ment ez egészen addig, amíg el nem érkeztem egy egészen érdekes helyig. Szélesre tártam az ajtót magam előtt, és kíváncsian beljebb lépkedtem. A falakat díszként borították a különféle fegyverek, és bár nem értettem hozzájuk, de így is meg tudtam mondani, hogy egyes darabok roppant különlegesek. A terem egyik végében hatalmas szekrények sorakoztak, mindegyik alaposan le volt lakatolva, azokkal inkább meg se próbálkoztam. A figyelmem viszont hamar néhány urnára összpontosul a terem másik végében, egy polcon sorakozva. A cigimet elnyomtam a falon, aztán hanyagul a földre pöccintettem, és kíváncsian elindultam feléjük úgy, hogy nem is tudtam mire számíthatok. Végtére is, csak nem tart a nagyapám emberi hamvakat kiállítva a házában! Megálltam a gyönyörűen kidolgozott, mellmagasságban falhoz erősített polc előtt, hogy jobban szemügyre vehessem a körülbelül 30 centis kerámiákat. Szürkék voltak, ami elütött minden más dísztől a házban. Mind a három felém néző részébe egy-egy keresztet véstek bele – megborzongtam. Ezek szerint tényleg emberek voltak valamikor régen. Sosem éreztem jól magam vallásos dolgok közelében, meg nem is hittem bennük. Jobban tettem volna, ha inkább a megérzéseimre hagyatkozok, és mihamarabb kimegyek ebből a furcsa légkörű szobából. Sajnos azonban a kíváncsiságom erősebb volt minden másnál. Lassú, óvatos mozdulattal megpróbáltam leemelni a legszélső tetemtartó tetejét, ami nagyon makacsul ragaszkodott a testhez. Még a magam racionális világnézetével is megfordult a fejemben, hogy ez valamiféle jel is lehet, de nem volt időm tovább gondolkodni. Az urna teteje végre megadta magát, én pedig kíváncsian fölé hajolhattam. A belseje olyan sötét volt, hogy semmit nem láttam a tartalmából. Mivel kellőképp megszenvedtem a kinyitásával, úgy gondoltam jár annyi, hogy belenézzek fényben is. Óvatosan, vigyázva hogy a többit meg ne mozdítsam leemeltem a polcról – könnyebb volt mint sejtettem – és a legközelebbi ablakhoz vittem, hogy a fény felé tarthassam. Pontosan az volt benne, amit sejtettem. Félig meg volt telve sötétszürke hamuval, én pedig még sosem láttam ilyet és nagyon érdekesnek tűnt. Még mielőtt közelebb hajolhattam volna, hogy alaposabban szemügyre vegyem néhai Akárkit, különös szag csapta meg az orromat. Nem gondoltam volna, hogy a százéves hamu még bűzölöghet, de ez egészen más volt mint égés, vagy dögszag – pedig határozottan az urnából jött, egyre intenzívebben. Körülírhatatlan, nagyon csípős szag volt, ami semmihez nem hasonlított. Olyan erős volt, hogy néhány levegővétel után marni kezdte a tüdőmet, én pedig egészen beleszédültem. Egy pillanat alatt már a gyomrom is háborogni kezdett, vissza kellett nyelnem a feltörni készülő dolgokat. Minél előbb távol akartam kerülni ettől a szagtól! Elfordultam az ablaktól, és elindultam a polcok felé. Bizonytalanul léptem egyet előre, aztán megtántorodtam. Nem állhattam meg, tovább kellett mennem. Előrehelyeztem a súlyomat, ami hirtelen mintha megduplázódott volna. Húzott a föld, érezni akartam a hideg márványpadlót a homlokomon, hogy lehűtse tüzelő fejemet. Még egy lépést akartam előre tenni, de ehelyett dőlni kezdtem oldalara. Tüdőmet teljesen megtöltötte a hamu maró szaga, nem hallottam mást csak a fakopáncsként verdeső szívemet minden porcikámban. A képek előttem homályossá és zavarossá váltak, hirtelen nem tudtam mit tartok a kezeimben, és miért. A testem külön életet élve előredőlt, én pedig megpróbáltam megtartani – sikertelenül. A következő pillanatban a földön találtam magam, furcsa, kitekeredett helyzetben. Valami tompán puffant a távolban, de nem foglalkoztam vele. Szerettem volna kiűzni a sípolást a fülemből, vagy mondjuk egy kényelmesebb pózba helyezkedni, de nem tudtam megmozdulni. Csak rángott a testem, aprókat és kicsiket, minden belélegzésnél egyet, ahogyan ziháltam.

Valami nyikorgott.

-Mi volt ez a hatalmas zaj? –Szólalt meg egy távoli, női hang – már hallottam valahol. Ezt szinte rögtön követte egy magas sikoly, ami kiűzte a fülemből a zavaró sípolást.

-Ne vegyél levegőt! –Figyelmeztetett valakit egy olyan férfi, akit már tudtam hova tenni magamban – Ben volt az. Koppanások közeledtek felém, de még mindig nem láttam semmit abból, ami történik, mert a fal felé néztem. Rövidesen elért hozzám a kopogás, és az arcomat két tenyér között éreztem. Fájdalmasan megmozdult a fejem, először csak két vakítóan kék szemet láttam, aztán kiszélesedett a kép egy szőke hajzuhatagra. Elengedte az arcomat, a nyakam pedig nem bírta megtartani a fejemet, ami hátraesett. Fejjel lefele ugyan, de megláttam a darabokra tört urnát és a földet beborító szürke porréteget. A lány megragadta a vállaimat, aztán menni kezdtem. Nem mozdultam meg, még is haladtam. Félig ülve csúsztam a földön, tettem egy nagy kerülőt jó messzire a hamutól, aztán elértem az ajtót, ahol Ben hajolt fölém, én pedig felemelkedtem a kellemesen hűvös padlóról. Néhány lélegzetvétel után megtisztult a tüdőm, és egyre jobban éreztem magam. Amilyen gyorsan rosszul lettem, olyan gyorsan magamhoz is tértem.

-Mi történt? –Meredtem rá Ben-re, aki sietősen haladt a folyosón előre, karjaiban velem, ijesztően kifejezéstelen arccal.

-Ezt neked kéne tudnod. –Mordult fel, mire én összerezzentem.

-Innentől már megyek a saját lábaimon, köszönöm… -Motyogtam bizonytalanul. Igazából nem éreztem még elégnek magam hozzá, de örültem volna, ha nem vagyok ilyen közel egy ilyen rémisztő alakhoz.

-Dehogy mész. –Tisztázta a dolgot egy szemforgatással, aztán lépteit még az eddiginél is szaporábbra vette.

-Hova megyünk? –Törtem meg egy hosszúnak tűnő szótlanságot a buta kérdésemmel.

-Reggelizni. –Hitetlenkedve bámultam rá, de aztán válasz helyett csak a szemöldökömet ráncolgattam. Végtére is éhes voltam szó se róla, de éppen az imént törtem össze valami értékes urnát, és szórtam szét egy halott hamvait a földön! Akkor most vagy engem dobnak Alfa elé reggeliként, vagy mérget fognak velem etetni. Érdekes módon viszont olyan igazi bűntudatot egyáltalán nem éreztem. Bármennyi pótolhatatlan értéket is tegyek tönkre ebben az istenverte házban, semmi sem lesz akkora veszteség mint az én „tökéletes nyaram”.

 Szótlanul vitt le a lépcsőn, de ez nem az a fajta kellemetlen némaság volt, több mint valószínű, hogy az lett volna kellemetlen ha mond is valamit. Ben nekem egyszerűen ijesztő volt, mint valami humanoid pusztító-robot. Gondolatban lekevertem magamnak egy jó nagy pofont, amiért ilyen csúnya előítéleteket alkotok valakiről csak azért, mert nem szimpatikus. Bekanyarodtunk az egyik földszinti folyosón, ahol rögtön megcsapott a friss feketetea bódító illata, ami kellemesen nyugtatta a tüdőmet a történtek után. Áthaladtunk egy díszes boltív alatt, és egy tágas étkezőben találtam magamat. Egyetlen hatalmas asztal volt középen, gyönyörű vörös terítővel, körötte megannyi faragott székkel. Ben letett az asztal közelebbi végében lévőre, és betolta mögöttem.

-Kösz… -Néztem fel rá bizonytalanul, de ahogy megláttam az arcát befogtam, és meghúztam magam. Ilyen lesújtóan is rég néztek már rám… Egyértelmű volt, hogy Bennél elástam magamat – már a kutyás eset óta, de most még mélyebbre, ha lehet. A kutyákról pedig eszembe jutott a harapás, és hogy most bicegnem kéne. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem a sebemre, de nem volt merszem reggeli közben letekerni a gézt a lábamról, így inkább türelmesen kivártam, hogy egyedül legyek.

Az étkező végében lévő szokatlanul egyszerű ajtó nagy zajjal kivágódott, és egy karcsú, csokoládébarna hajú lány jelent meg alatta.

-Kész a reggeli! –Kiáltotta olyan hangosan és határozottan, hogy ültömben ugrottam egyet. Egy kecsek mozdulattal kinyújtotta a kezét jobbra, hogy felkapcsolja a lámpát, de fény helyett egy fülsiketítően éles csengés szólalt fel valahonnan a ház gyomrából, de idáig is tisztán hallottam. Úgy tűnik az összes házban tartózkodó személy hamarosan az asztalnál lesz, és ahogyan a székek mennyiségét elnézem, nem is kevesen. Ben volt az első, aki leült, mivel ő már amúgy is mögöttem állt. Tőlem jó néhány széknyire foglalt helyet, ami egyszerre volt sértő, és nagy megkönnyebbülés. A lány az ajtóban sarkon perdült, és visszasietett a feltételezhető konyhába, ahonnan néhány pillanat múlva hatalmas lábasokkal kezében tért vissza. Automatikusan felpattantam, hogy segítsek neki, de váratlanul valaki a vállamnál fogva visszanyomott a helyemre. Döbbenten hátrafordultam hogy lássam ki volt az, és komolyan meglepődtem azon, amit láttam. Egy korombeli fiú állt mögöttem, ráadásul irtó helyes volt. Félhosszú sötétszőke haja rendezetlenül az arcára tapadt, látszott, hogy éppen a munkája közepén volt, mikor megszólalt a reggelit jelző csengő.

-Neked most nem kéne sétálnod! –Suttogta sejtelmesen, váratlanul közelebb hajolva, aztán egy hanyag, cinkos mosollyal elfordult és ledobta magát a mellettem lévő székbe. Egy kinyúlt, koszos póló volt rajta egy szakadozott farmerral és egy sáros csizmával, és erős istállószaga volt. Semmi kétség, amolyan lovász lehetett.

-Keith vagyok. –Nyújtott kezet felém, én pedig idétlenül hosszú bambulás után kaptam csak észbe, hogy viszonozzam a kézfogást.

-Iris. –Mélyen meleg, barna szemeibe néztem és elővettem a legaranyosabb és legmegkapóbb mosolyomat mind közül.

-Tudom. –Viszonyozta a mosolyomat, ezért egyáltalán nem éreztem kellemetlennek ezt a reakcióját. Amúgy is nagyzolás lett volna, ha nem mutatkozok be, bármennyire is nyilvánvaló, hogy már jóval az érkezésem előtt mindenki hallott rólam. Közben a szakácsnő megterített minden helyre, és különféle emberek szállingóztak be az étkezőbe a boltív alatt. Csak a takarítónőt és Stan-t ismertem fel, nekik kedvesen biccentettem is. Néhányan még felém intettek, de a legtöbben rám se hederítettek. Zavarodottan fordult a mellettem ülő fiú felé, és egy kicsit felé hajoltam.

-Hol van a nagyapám?

-Roger ma házon kívül van. –Válaszolt halkan, és kellemes meglepetés volt, hogy a szemében megértés csillant. Szívesen faggattam volna még tovább, hiszen annyi kérdésem lett volna még, de mindkettőnknek hátra kellett hajolnia, hogy elférjen közöttünk a karcsú szakácsnő, aki éppen teát öntött a bögrénkbe, aztán mindenkiébe. Nem fért a fejembe, hogy az egyik cseléd miért szolgálja ki a másikat? Nem agyaltam rajta sokat, inkább felírtam a kérdéslistámra, hogy el ne felejtsem. Jobban lekötött a tea vonzó illata, és hálát adtam az égnek, hogy annyira azért nem vagyok még messze Angliától. Mohón kortyoltam a forró Earl Grey-t, és jólesően megborzongtam az arcomba csapó gőzétől. Elhatároztam, hogy akármi is legyen, nem fogom magam azon stresszelni, hogy ki örül nekem és ki nem. Én is kényszerítve lettem arra, hogy idejöjjek, nem tehetek róla. Másrészt pedig, éppen lázadok, és nem pedig barátkozok. Ahogy mások velem, én úgy másokkal és önző módon csak magamra fogok gondolni, hogy nekem minél jobb legyen. A gondolatra szélesen elmosolyodtam, aztán letettem magam mellé a teámat, hogy rántottát szedjek az egyik lábasból az asztal közepén. Meglepően jó íze volt, úgy tűnik a kecses hölgy egy igazi konyhatündér. Végre valami pozitív dolog ezzel a rémes hellyel kapcsolatban! Szerettem volna beszélgetni Keith-el, de kényelmetlen csönd ült az egész társaságon, ezért inkább én sem szóltam semmit. A legrosszabb pedig az volt, hogy ezzel már meg is szegtem az egy perccel ezelőtti ígéretemet, miszerint csak magamra fogok gondolni. Inkább csöndben ültem, és raktam magamba a rántottát egészen addig, amíg teljesen ki nem ürült a tányérom. Közben néhányan már felálltak az asztaltól dolguk végezette, de mire a teámat is megittam már csak Keith volt bent rajtam kívül.

-Van kedved segíteni az istálló körül? –Fordult felém, miután felkeltünk, és betoltuk magunk mögött a székeket.

-Persze! –Vágtam rá hirtelen, aztán észbe kaptam és meghúztam a saját pórázomat. Nem akartam túl lelkesnek látszani.

-Bár nem értek a lovakhoz. –Tettem hozzá ezúttal sokkal higgadtabban.

-Nem gond, majd én tanítalak. –Biztatóan rám mosolygott, én pedig nem tudtam nemet mondani.

-Köszi!

-Átöltözöl? Megvárlak. –Milyen figyelmes tőle, hogy gondol a ruháimra! Magamnak sem akartam bevallani, de nagyon rendes srác volt, már amennyit megismertem belőle.

-Nem, jó lesz ez is. –Végignéztem saját öltözetemen – a tegnapi ujjatlan fölsőm egy egyszerű farmerral. Amúgy sem voltam kényes az ilyesmire.

-Oké, de aztán ne panaszkodj! –Kivillantotta tökéletes, reklámba illő fogsorát egy elbűvölő mosoly keretében, aztán elindult a boltíven keresztül az udvarra. Utána indultam, de egészen addig, amíg az épületen belül voltunk nem szóltunk egy szót sem. Nem igazán értettem miért, de talán nem akarta, hogy mások is hallják. Talán igazam volt, mert amint kiléptünk a hatalmas kétszárnyú bejárati ajtón, mosolyogva felém fordult.

-Szóval, hogy kerülsz ide?

Értetlenül pislogtam rá.

 -Roger sosem enged ide idegeneket.

 -Az unokája vagyok, nem idegen. –Mutattam rá csöndesen.

 -Aha, vér szerint. De amúgy fogadok, le se mernéd tegezni.

 -Talán igazad van. –Sóhajtottam.

 -Hm. –Elmosolyodott. –Tehát mi vett rá arra, hogy egy ilyen helyen töltsd a nyarat? –Kérdezte barátságosan, én pedig úgy éreztem, hogy a szívembe lát. Végre egy ember, aki megért engem!

 -Idekényszeríttettek a szüleim. Ők Olaszországban nyaralnak, engem meg le kellett valahova passzolniuk, mert féltek, hogy tönkreteszem az otthonukat.

 -Házibulik?

 -Eltaláltad. –Rávigyorogtam, így szükségtelen lett volna megkérdeznie, vajon jogos volt-e az aggodalmuk? Visszamosolygott, de úgy, hogy beleremegtem a gyönyörűségbe.