A nap további része mondhatni eseménytelenül telt. Mindenkinek el kellett mennie néhány órára a városba, de nem adtak rá egyenes magyarázatot, miért. Ott hagytak kétségekkel telve, meg egy adag kajával a hűtőben, hogy legalább ne vesszek éhen. Sértődötten felvonultam a szobámba, ahol nagyon lassan és megfontoltan kipakoltam minden holmimat, amit magammal hoztam. Közben végre volt időm átgondolni az elmúlt két nap eseményeit, hogy több bizarr dolog történt velem ez idő alatt, mint az elmúlt két évben – és ez határozottan aggasztott. Eszembe jutott, ami idefelé történt a hintóban és úgy döntöttem nem hagyom annyiban a kérdést. Egyáltalán, miféle frissítő egy fél deci romlott barack lé egy egész napos útra? Talán Stan csak szívatni akart, ugyan úgy ahogy itt valószínűleg mindenki tenné. Igen, ez elég valószínűnek tűnt – az viszont, hogy romlott, nem magyarázza meg, hogy miért aludtam el tőle rögtön. Oh, de hülye vagyok! Apropó alvás, lehet hogy altatót adott nekem? Nem lenne az egy kicsit túlzás egy gyerekes csínyhez? De még az is előfordulhat, hogy nem csupán egy kis tréfának szánta a dolgot. Minden esetre elég szomorú, hogy ez az alternatíva nem jutott eszembe rögtön. Ha életben akarok maradni ezen a helyen, félre kell tennem a nagyvárosi naivitásomat, és kicsit körültekintőbbnek lenni. Paranoiás lettem? Nem hinném, hiszen minden olyan nyílván valóan egybevág. De mi van azokkal a különös álmokkal? Először a vonaton láttam - ahogy erre gondoltam, kirázott a hideg és hirtelen megborzongtam. Felidéztem a vörös macskaszerű szempárt, a beszédes tekintetét, és a belőlem áradó fényt. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal álomfejtő könyvet, mert erre igazán kíváncsi voltam, mit jelenthet. Soha nem voltam túl jó az átvitt értelmű dolgokban. Aztán ott volt még az a kutyás eset is, egy sokkal kellemetlenebb emlék, mint a szempár. Mindenki azt gondolja, azaz Alfa nevű kutya harapott meg ami rendben is lenne, mert az megteheti, ha tényleg olyan agresszív, ahogy mások állítják. De nem, engem egy palotapincsi terített földre, ráadásul úgy belém mart, hogy még el is ájultam – és ezek után nem lehettem biztos abban sem, hogy azt a vérveszteség okozta. Azaz egy biztos, hogy ezúttal nem vettem be semmiféle altatót, ha csak a takarítónő, aki felsegített, nem szúrta belém tűvel, amit felteszem éreztem volna. De lehet, hogy bevertem a fejem, amikor hátraestem, vagy még valószínűbb, hogy még a kocsiban kapott altató mellékhatása volt? Túl hirtelen keltem fel a földről, aztán itt ébredtem az új, csili-vili szobámban, reggel volt, és gézt raktak a lábamra. A seb! Beugrott, hogy még meg sem néztem a sebet, ami tegnap még elég mélynek tűnt ahhoz, hogy még hetekig sántítsak. De semmi! Lovagoltam is, de mintha mi se történt volna. Rátettem az egyik polcra a kezemben tartott képet, amin az otthoni barátaim voltak rajta, és egészen addig azt forgattam a kezemben. Léptem két nagyot, aztán egyetlen fordulással lehuppantam az ágyként szolgáló matracra a földön, és felhúztam a farmerom szárát. A géz alatta még mindig patyolat tiszta volt, mintha csak dísznek lenne ott – igaz, vagy 3 centi vastagon volt rátekerve a lábamra, nem értem miért. Elkezdtem keresni a végét, hogy le tudjam szedni, de sehol nem találtam. Néztem alul, néztem felül, de a gézcsík csak ment végtelenül körbe és körbe. Összeszorítottam a fogaimat, és leejtettem magam mellé a kezeimet. Ezzel szenvedhetnék akármennyit, nem tudnám letekerni, viszont le akartam, le kellett szedni. Hátrafordultam ülőhelyzetben a kis hátitáskámhoz, és rövid kotorászás után megtaláltam azt a kisméretű bicskát, amit mindig magamnál hordok. Önvédelem, kajaszeletelés, bor és sörnyitás valamint ellenálló varázsgézek leszedése miatt például. Kipattintottam a közönséges kés végét, és óvatosan, oldalára fektetve becsúsztattam a lábam és a tekerés közé, ahol egy apró mozdulattal elfordítottam, hogy az éle fölfelé nézzen, és húzni kezdtem. Nehezebben szakadt, mint gondoltam volna – többszöri nekifutásra sikerült csak az összes réteg végébe egy apró hasadást vágnom, amit két kézzel megfogva tépni kezdtem kétfelé. Hangosan sercegve pattantak el a szállak, újabb és újabb, egészen addig amíg végig nem ért és eldobhattam a kis szoba közepére a foszló maradványokat. Döbbenten meredtem hibátlan, sebtelen és legfőbbképpen hétköznapi lábamra, aminek egyetlen apró szépséghibája az volt, hogy bekoszosodott a géz alatt.

-Uh! –Nyögtem még mindig a sokkhatás alatt állva, ugyan úgy bámulva saját lábszáramat. Mi ez? Mi történt? A bizarr vagy a furcsa nem elég jó szó arra, ami itt történik. Mindenki megmondhatja, hogy engem márpedig igen is megharaptak! És azt is bárki alátámaszthatja, hogy semmi erre utaló nyom nincsen rajtam. Fél kézzel beletúrtam a hajamba, aztán lassan, bizonytalanul végigsimítottam a lábamon, amin a koszon kívül semmi nem érződött, vagy látszott. Bár ezt nem lehet így megmondani, előbb le kell tusolom. Tusolni. Hiszen még le se fürödtem amióta itt voltam! Éppen eljött az ideje egy kiadós fürdőzésnek. Gond nélkül feltápászkodtam a matracról, és tökéletes természetességgel a szekrényhez sétáltam. Nem fájt a lábam, és nem tudtam, félnem kéne, vagy boldognak lennem a ténytől? Talán mindkettő egyszerre. Kivettem a neszesszeres táskámat, a törölközőmet és a fürdőköpenyemet az egyik fiókból ahova bőven volt időm a nap folyamán bepakolni, és elindultam lefelé a rövid, sötét csigalépcsőn. A hideg még mindig ott futkosott a gerincemen fel s alá, de igyekeztem minél inkább figyelmen kívül hagyni a kellemetlen érzést, ami hatalmába kerített, a fejfájással együtt, amit a sok lehetetlen dolog okozott. Szinte biztos voltam benne, hogy holnapra jól meg is betegedem majd. A lépcső aljára érve kitártam magam előtt az ajtót és hagytam, hogy elárasszon a kintről bejövő hirtelen fényzuhatag. Vettem egy mély levegőt, majd fontoskodva körbepillantottam. Merre tovább? Senki nem világosított fel arról, merre találom a fürdőszobát, vagy bármi mást. A házat nagyon lassan kezdtem kiismerni már – belépsz, balra vezet egy folyosó a nappalihoz és néhány még számomra ismeretlen szobához. Jobbra vezet a folyosó a konyha felé, és néhány dolgozó felé, amikben még nem voltam. Egyenesen előre pedig egy két felé ágazó lépcső van, ami felül egy ponton találkozik. Ha balra indulunk el, ott van néhány ajtó – köztük a rejtélyes urnás-szoba, és a padlásra vezető lépcső, ahol én lakok. Jobbra pedig, hát ott még nem voltam, de majd most leszek. Céltudatosan elindultam a lépcsők irányába, de figyelmen kívül hagyva őket tovább mentem. előre Ez a rész pont úgy nézett ki, mint ahonnan jöttem. Hosszú folyosó, ajtókkal, bőségesen feldíszítve. Mivel nem tudtam, melyik lehet a fürdőszoba, kénytelen voltam mindenhova benézni. Igaz bár, hogy végig kísért az a tudat, hogy senki nincs itthon aki leharapná a fejemet, de ki tudja? Lehet, hogy az egyik szobában zombikkal kísérleteznek, vagy éppen megvadult mutáns állatokat tartanak - ezen a helyen soha nem lehet tudni. Benyitottam a legszélsőbe, ami egy egyszerű, a házhoz képest normális irodába vezetett. Gyorsan visszacsuktam, majd mentem is a következőhöz, amit zárva találtam, a fürdőt pedig biztos, hogy nem zárják be. Ajtóról-ajtóra mentem, de az első irodán kívül mindegyik kulcsra volt zárva, és így egyre beljebb kerültem a félelmetesen hosszú folyosón anélkül, hogy lefürödtem volna. Nem adtam fel, éppen hogy csak rátettem a kezem a következő kilincsre, mikor zajra lettem figyelmes. Minden izmom megfeszült, felkaptam a fejem és meredtem bele a semmibe, miközben visszafojtottam a lélegzetemet is, hogy kifüleljem, mi volt az. Léptek. Több pár láb, gyorsan és könnyedén közelednek. Feszülten nyeltem egyet, de túlságosan is le voltam blokkolva ahhoz, hogy gondolkodni tudjak, a lábaim gyökeret eresztettek. Senki nincs itthon! –emlékeztettem magamat, de hiába, hiszen a kaparó kopogás egyre hangosabban visszhangzott. Néhány pillanat volt csak, mire a folyosó végén lévő kanyarban (van kanyar?) feltűnt egyetlen fekete, embernek alacsony és hosszú árny, irdatlanul gyorsan rohanva felém. Reflexszerűen tört ki belőlem a sikítás, mire a hatalmas kutya veszettül ugatni kezdett. Kezeim kétségbeesetten újra mozdulni kezdtek, lenyomtam a kilincset, amin éppen tartottam őket, és abban a pillanatban a világ minden kincsét megadtam volna azért, hogy kinyíljon. Hatalmas csattanással kirántottam a nehéz faajtót, majd minden további gondolkodás nélkül berohantam a szobába, magam után húzva a nyílászárót, ami a kilincs egy apró kattanásával jelezte, hogy a helyére került. Azzal a lendülettel ahogy elengedtem magam mögött a kilincset éreztem, hogy minden erő elhagyja térdeimet, és előrezuhanok. Hallottam az ajtó mögötti koppanást, és őrült ugatást, morgást. Keményen landoltam a világos csempén, kezemre terített fürdőköpenyem és törölközőm a neszesszeres táskával együtt szétszóródott a földön, de ezekkel mit sem törődve megpördültem, és az ajtóhoz csúsztam egy pillanat alatt, hogy felnyomjam a kilincset – ki tudja, ez a kutya akár még ajtót is tud nyitni. A pulzusom az egekbe szökött, rémülten ziháltam, és az sem segített a helyzeten, hogy egyetlen deszkalappal mellettem egy vérszomjas fenevad kaparja az ajtót hatalmas hangzavart csapva ezzel. Nem tudtam, és nem is akartam megnézni, de leginkább egy dobermannhoz hasonlított – a gondolatra libabőrös lettem. Szinte biztosra vettem, hogy ez volt „Alfa”. Kósza könny szökött a szemembe a megkönnyebbültségtől, amikor hallottam a kutya távolodó lépteit, és egyből hátrálni kezdtem az ajtótól. El sem tudtam képzelni, miért utálnak engem ennyire a kutyák, de nagyon kiborító tud lenni időnként. Bár ha jobban belegondolok a tegnapi volt az első alkalom, hogy meg is haraptak. Egészen eddig csak ugattak rám, morogtak, kergettek, de mindig volt olyan szerencsém, hogy a túl közeli találkozásokat elkerüljem. Legalábbis eddig, bár mondjuk úgy, még ezt is egész jól megúsztam. Próbáltam uralkodni a remegésemen, miközben a sokktól még nehézkesen, de két lábra tornáztam magamat. Természetesen nem volt akkora szerencsém még ezek után sem, hogy a fürdőszobában kössek ki. Körbenéztem a hófehér, steril teremben, de a látványtól felállt a szőr a hátamon is. Ez egy labor? Nagyon úgy nézett ki. Óvatosan beljebb sompolyogtam a fehér csempéken az idegen hely gyomra felé. Mindig is szerettem volna ilyet látni élőben, bár arra igazán nem számítottam, hogy pont itt ütközök bele. Na nem mintha érdekelt volna a kémia vagy a tudomány, de be kell látni, ez igen is izgalmas. Kerek szemekkel figyeltem a kémcsöveket és lombikokat amik mellett elhaladtam, meg a palackba zárt tarka folyadékokat magam körül. Tekintetem megakadt egy fiolába zárt indigókék löttyön, amibe így álló helyzetében is valami feketeség kevergett. A viharra emlékeztetett, vagy a tengerben úszó cápákra, nem is tudom – de tény, hogy nagyon szép volt. Egészen közel hajoltam hozzá, láttam méregzöld szemeimet torzan tükröződni az üveg keskeny nyakán, ahogy érdeklődéssel szemlélem azt. Igyekeztem valami figurát kinézni az örvénylő feketeségből, de mindig amikor emlékeztetni kezdett valamire, irányt váltott. Nem értettem ezekhez a dolgokhoz, de az elég nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a jelenség jóindulattal sem nevezhető természetesnek. Ismét megborzongtam, bár a látvány határozottan megnyugtatott, ellazított – ez pedig igazán rám fért ezután a kutyakaland után. Kíváncsi lettem volna, mi történik ha leveszem az üvegkupakot a tetejéről és belenyomom a mutatóujjam, de ez nem hangzott túl jó ötletnek a körülményeket figyelembe véve. Tekintetem lassan átvándorolt a fiola mellett felhalmozott apró kristályokra – ha jobban megnéztem őket, láthattam, hogy a folyadék kék és fekete színében csillognak. Legalább harminc lehetett egymásra halmozva egy közönséges kartondobozban. Akármilyen bután is hangzik, szabályosan megörültem annak, hogy kiélhettem veszélyes vágyamat, hogy hozzáérhetek valamihez, ami ilyen különleges és bódító. Igaz, nem kavarog misztikusan, de legalább tudom, hogy nagyjából ugyan azok az összetevők alkotják. Óvatosan kivettem a legtetejéről egy darabot, majd a szemeim elé emeltem. Vizsgálódva forgattam ujjaim között, minden oldalról alaposan megnézve, de nem volt teljes a hatás. A fény felé akartam tartani, de pont árnyékot vetettem rá – hátráltam hát néhány lépést, hogy a lámpák alá érjek. Tolattam volna tovább is, de váratlan akadályba ütköztem – a gerincem hirtelen egy hideg fémnek csapódott, én pedig a meglepetéstől akaratlanul is előreszökkentem, és sarkon pördültem, hogy lássam mi volt mögöttem. A hatalmas szekrény bizonytalanul remegett, nekem pedig már csak arra volt időm, hogy a kezeimet az arcom elé kapjam, a követ még mindig markomban szorítva. Az üvegek éles csörömpöléssel apró darabokra törtek a kemény csempén, és éreztem, ahogy néhány repülő szilánk felhasítja a bőrt a karomon és a lábamon, a nadrágomon át is. Egy apró sikkantás csúszott ki a számon a fájdalomtól és meglepetéstől egyaránt, de nem sok időm maradt a riadozásra. Kezeim a továbbiakban arra kellettek, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom a különböző kísérleti anyagoktól csúszós padlón. Kapálózva kitartottam őket a két oldalamra, majd minél sürgősebben oldalazni kezdtem a kijárat felé. Néhány lépés erejéig még a löttyökben tapicskoltam, de hamarosan száraz felületre értem. Onnan már tiszta út az ajtóig. A kékes kaviccsal már nem fordultam vissza, legjobb lehetőségként sietősen a nadrágzsebembe csúsztattam, de amint a kijárathoz értem, kétszer is meggondoltam, vajon lenyomjam-e a kilincset? Az esetleg mérgező gázok, vagy az esetleg gyilkos kutyák? Nehéz dönteni, melyik is a jobb halál ilyen fiatalon. Igazán kétségbeesni sem volt időm, mert a sors már döntött is helyettem. Nyílt az ajtó, én pedig elléptem az útjából – jól tettem, mert olyasvalaki állt előttem, akire a legkevésbé sem számítottam.
-Mi van itt? –Morgott az emlékeimből ismerős idős férfi, sötét szemeit ráncokba gyűrte, úgy nézett át fölöttem a romokban heverő laborra, aztán tekintete lassan lesiklott rám is. Még akkor sem válaszoltam volna a kérdésére, ha nem akad el a lélegzetem teljes mértékben. Ha valaha is azt hittem, néztek már rám csúnyán, hát tévedtem. Köpni nyelni nem tudtam, az a kalaptól árnyékolt gyilkos tekintet a szó szoros értelmében felnyársalt engem.
-Mi ez…? –Szűrte a szavakat óvatosan, megfontoltan a fogai közt, ahogy szeme köztem és a labor között cikázott felváltva, egyértelművé vált, hogy engem gyanúsított. Bár, ki mást? Sokféleképpen elképzeltem már ezt a találkozást a nagyapámmal, csak így nem. Nem akarok itt lenni! Csak eltűnni, minél messzebb ettől a bolondok házától!
-Sajnálom! –Nyögtem elcsukló hangon, többre nem is lett volna erőm. Éreztem, ahogy a pírral együtt forró könnyek szökkenek szemeimbe, és hiába próbáltam visszatartani őket, makacsul végigcsorogtak vörös arcomon. Még ha hatalmas kiabálásba is kezd, az is jobb lett volna annál, mint amit valójában tett. Szó nélkül elsétált mellettem, bár azt már nem tudom, mit csinált a tönkrezúzott laborban, mert egyetlen remegő mozdulattal felkaptam a földre ejtett törölközőm és neszesszeres táskám és amilyen gyorsan csak tudtam eltűntem a helyszínről. A kutyákra ezek után már veszélyforrásként sem tudtam gondolni, csak botladozva futottam előre, amerre csak láttam. Összeszorítottam szemeimet, hogy kiűzzem belőlük az egyre gyűlő könnyeket, és lehajtott fejjel rohantam volna végig a hosszú hosszú-hosszú folyosón, ha valaki meg nem állít.
-Hé, hova? –Egy erős kéz ragadta meg a vállamat, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és elcsúsztam a földön. Nem terveztem felkelni, és nem azért mert bevertem a hátamat és a fejemet is, hanem inkább mert minden végtagom elgyengült a pánikban. Inkább felhúztam a térdeimet, kétségbeesett arcomat pedig fakó vörös hajam mögé rejtettem.
-Jól vagy? –Az ismerős hang meglepettből aggodalmaskodóvá vált, ami határozottan jól esett jelen állapotomban.
-Ühüm.. –Szipogtam nem túl meggyőzően, amit Keith is biztosan észrevett.
-Mikor értetek vissza? –Motyogtam még mindig lehajtott fejjel.
-Néhány perce. –Mondta egyszínűen, de a hang jóval közelebbről jött mint az előbb – a fiú valószínűleg leguggolt mellém. Nem néztem fel, hirtelen késztetést éreztem arra, hogy hagyjam magam sajnálni és élvezni a figyelmet. Ez nagyjából össze is jött, éreztem a fiú kezének súlyát a vállamon, ez pedig –nem hazudhatok magamnak- meglepően megnyugtatott. Lassan, akadozva sóhajtottam egy olyan tipikus sírás utánit és feltápászkodtam a földről. Csak nem lehetek ilyen állapotban… Gyorsan szárazra töröltem az arcomat, aztán megköszörültem a torkomat beszédre készen.

-Szóval, mi is történt? –Jött a kérdés, ahogy annak lennie kellett. Annak ellenére, hogy nem ért váratlanul, még is összeráncoltam a szemöldökömet. Erre most igazán, mit lehetne mondani? Szétromboltam egy labort? Egy kutya megint az életemre tört? Vagy majd úgy is perceken belül megtudod? Pletykás egy népség ez, azt hiszem ezentúl fokozottan oda kell majd figyelnem minden lépésemre, mert képesek és azokba is beleképzelnek valami szörnyen undorító dolgot.

-Találkoztam a nagyapámmal. –Mondtam végül hangomban enyhe ellenszenvvel. Nem bántam volna, ha ezt ő is észreveszi, és alaposan megjegyzi. Sőt, nagyon helyes! Tudja csak mindenki, hogy mit gondolok arról a gyűrött, antik méregzsákról. És ez most véletlenül sem dac vagy lázadás, de nem ám. Ez puszta merészség, kegyetlen keménység és miegyéb amit ilyen esetekben be kell vetni.

-Oh. Szóval nem sikerült túl jól, igaz? –Keith enyhén aggodalmas ábrázatát látván halványan mosolyognom kellett, ami nem éppen illett a pillanatnyi hangulathoz, így gyorsan megint komolyra vettem a dolgot. Persze attól még örülök itt legbelül annak, hogy meg tud érteni.

-Nem, tényleg nem. Sőt, mondjuk úgy megsemmisítő… -Ironizáltam, bár ezt egyenlőre csak én érthettem.
-Nahát, úgy tűnik akkor veled igazán nehéz lehet jól kijönni! –Kuncogott szórakozottan, mire majd’ kigúvadt a szemem, úgy meredtem rá.

-Tessék? –Ez abszurd. Még hogy engem hibáztatni annak a vén szatyornak a hirtelenharagúságáért? Hát hol van itt a logika?
-Hát, Roger igazán jól ki szokott jönni az emberekkel. –Mondta kínos vigyorral, bizonytalanul. Ordított róla, hogy nem mondta ki teljesen amire gondolt, méghozzá azért, mert az sértő rám nézve.
-Én is. –Köptem durcásan, miközben keresztbe fontam a karjaimat. Minden bizonnyal folytattam volna még a párbeszédet, de valaki közbeszólt a folyosó végéről.

-Keith! Kellesz a laborban! –Egy gondtalanul csengő, fiatalos női hang volt, amihez automatikusan hozzákapcsoltam a szőke takarítónő arcát. Ahogy a fiú hátrafordult, átnéztem a vállai fölött, hogy megbizonyosodjak az igazamról, amit csak egy a távolban kirikító lenszínű hajzuhatag támasztott alá.
-Megyek! –Kiáltott vissza Keith, és anélkül, hogy rám vetette volna pillantását, hátat fordított, és elindult.
-Várj! –A karja után kaptam, de úgy nekiindult, hogy csak levegőt markoltam. Szerencsére magától is megállt miután szóltam neki, kérdőn és türelmetlenül nézett le rám.

-Hol van a fürdőszoba?

-Egy emelettel lejjebb, a bal oldali folyosó második ajtaja, de ki van írva.

***

Erőtlenül zuhantam be az egyedi tervezésű, kissé csonka ágyamba, miután kellemesen lefürödhettem kutyamentesen, egyedül, de luxus körülmények között. Otthonosnak nem mondható itt semmi, viszont egy méregdrága (tévémentesített) hotelnek teljesen jó lenne – persze a szobának gúnyolt egérlyukamat leszámítva. Miután félig meddig magamra rángattam a vékony nyári takarót amit magammal hoztam, egy apró nyújtózkodással magamhoz húztam a földre dobott övtáskámat, amiben –normális esetekre- a leghasznosabb holmik voltak. Nem tudtam, vajon fel fognak-e jönni még ebbe a szobába takarítani, vagy bármi ilyesmi, de ha igen akkor legalább megérzik a cigi szagot, és bosszankodhatnak egy kiadósat. Amúgy sem cigiztem még ágyban fekve, és jó bulinak tűnt. Miután rágyújtottam és az éjjeliszekrényembe hamuztam, volt időm elmélkedni. Csak bámultam előre, kifelé az ablakon, és ez már elég is volt ahhoz, hogy előjöjjön az első kérdésem. Skóciában mióta van erdő? Itt mezőknek kéne lennie, patakoknak és dimbes-dombos tájképeket rondító omladozó váraknak. Szeszélyes, szar időjárásnak még Angliához képest is. De itt nincs más, csak a fák tengere, egy végeláthatatlan erdő amerre csak nézek, mintha nem is lenne valóságos. A nap süt ár kitudja milyen rég óta, és felhőknek, csapadéknak nyoma sincsen. Elgondolkodtam rajta, vajon tényleg Skóciában vagyok?! Aztán elfantáziálgattam egy izgalmas szökésről ebből a börtönből. Elképzeltem, ahogyan az erdőben bóklászok, megijedek egy-egy apró mókustól miközben magvakat hajigálok hátra, hogy tudjam merről jöttem - illetve nem is, hiszen ezt teljesen fölösleges lenne tudni. Közben már éreztem, ahogy egyre inkább hív az álomvilág és magával ragadna a párna süppedése, ezért elnyomtam még a maradék cigit mielőtt felgyújtok valamit, ami nem lenne baj, ha én nem égnék bent a házzal együtt. Csak pár másodpercembe került, az alvás feloldozó segédkeze máris kiemelt ebből a bolondok házából, és elfeledtette velem az arcomon legördülő vágyakozó, égető könnycseppeket amik azóta nyomasztottak belülről, hogy otthon vonatra szálltam..

***

Örültem, hogy ott lehettem, ahol voltam. A fekete semmi közepén, ahogy mindig is szoktam az utóbbi pár napban, viszont valami megint más lett, mint múltkor volt. A vörös szempár teretlen volt, átláthatatlan és megfoghatatlan. Mindenhol ott volt, beszivárgott a levegőbe, átjárta a testemet és bár most süket voltam, vak és néma, még is pontosabban éreztem az ismeretlen hívogató jelenlétét, mint eddig bármelyik álmomban. Részben én voltam az, bennem élt, velem együtt, mindent uralt ami átható tekintete elé került, ebben biztos voltam. Hatalma van, és nem restellte a fáradságot, hogy engem is ennek a hatalomnak a részévé tegyen. Megtisztelt, ugyan akkor megijesztett ez a tudat. És most, eddig először hozzám szólt.

-Menekülj. –Egy mély, érdes még is lágy hangzású tompa suttogás visszhangozta be az egész teret.

-Hová meneküljek? –Értettem mit akar. Én sem akartam ott lenni, azokkal az emberekkel. De még is, hova mehetnék? Még út sincsen, amit követni tudnék.
-Minél messzebb. –Az utolsó szó még úgy éreztem órákig pattog a fejemben, bár talán csak pár pillanat lehetett az egész. Nem akartam, hogy véget érjen a szinte már illúziószerű álmom, amihez hirtelen úgy elkezdtem ragaszkodni. Nem akartam visszakerülni a valóságba, biztonságosnak és otthonosnak tűnt ez a sötét kis zugom a lezárt szemhéjaimon túl. Mégis, egy váratlan, kegyetlenül erős lökés szó szerint visszaparancsolt az életembe, amin túl kellett esnem.

-Uh! –Nyögtem meglepetten fel, miközben váratlanul felpattantam a matracomon. De amit visszanyertem józan eszem száz százalékát rájöttem, hogy ez nagyon szomorú dolog, és egyből lehangolódtam. Milyen kegyetlenség ilyen szar helyen ébredni… És beugrott az álmom, teljes részletekben. Menekülni. Eltűnni innen jó messzire, mert erre van szükségem és semmi másra méghozzá sürgősen. Az álom határozottságától buzgó lettem, és cselekedni akartam. Egyből lerántottam magamról a takarómat, és türelmetlenül magamra rángattam a szekrényemben a legelső ruhát, ami a kezembe akadt. Belebújtam a tornacipőmbe, aztán már trappoltam is le a rozoga csigalépcsőn a kijárat felé. Nem terveztem elszökni, egyelőre még nem. Most csak teszek egy jó nagy sétát az erdő környező részein, aztán imádkozok, hogy visszataláljak a házhoz. Bár több esélyt látok rá, hogy találjak egy bekötőutat néhány fa takarásában, vagy pár órányi járásra egy kevésbé népszerű autópályát. Biztos van néhány szomszéd a közelben, akik nem olyan bolondok, mint ezek itt, és elvisznek a vonatállomásig, hogy hazamenekülhessek, és betörőként élhessek a saját házunkban. De szép is lenne, ha mégsem menne pocsékba az a sok-sok tervezgetés a házibulikkal kapcsolatban! Ha mégis minden összejönne, ahogy jönnie kéne. Már most hiányzik egy jó nagy buli – habár tény, hogy jelenleg nem vagyok abban a lelki állapotomban. Odahaza pedig egyetlen igaz barát sem fog várni, aki vigasztalhatna majd – így jobban belegondolva, nekem csak haverjaim vannak, de azokból nagyon sok. Most is csak a hangulat hiányzik, és nem ők. Ez a tény pedig bőven elég volt ahhoz, hogy rendesen eltolja azt a maradék kedvemet is, és a lelkesedésemet csalódottságra váltsa.

-Hé. –A hirtelen, baljóslatú hang mint gyomorrúgás ért. Meglepetten pislogtam a folyosó végében álló Ben-re, aki keresztbe tett karokkal indult el felém. Úgy elmerengtem, hogy észre sem vettem, már a hatalmas bejárati ajtó kilincsét markolászom, készen a kiszabadulásra.
-Igen? –Kérdeztem bizonytalanul, egy bárgyú egér hangján. Jézus Isten, hogy ez milyen hülyén hangozhatott! De a fiú tekintetéből már tudtam, hogy szarban vagyok és, hogy tudja mit terveztem.
-Hova készülsz? –A hangja színtelen volt, fakó, még is tele ellenszenvvel és vádakkal. A pokolba is, miért kell engem így utálni? Egyszer nem beszélgettem még ezzel a fazonnal, még is hogyan érdemelhettem ki ezt a megvetést?
-Levegőzni. –Vágtam rá egyből úgy, hogy az már nekem is gyanús volt. Remek, ha eddig nem buktam le, most megtettem.
-A kúria közvetlen környékét csak előzetes engedéllyel és egy itt dolgozó alkalmazott felügyelete mellett hagyhatja el. –Szólt a Bunkó Paraszt szabálykönyv 67. oldal Felesleges paragrafusának első bekezdése.
-Nem terveztem messze menni. –Hazudtam az előbbinél sokkal életszerűbben, de még mindig nem elég hatékonyan.
-Nem is ajánlom. –Mondta bizarr, titokzatos hangon, amitől egyből összerezzentem és csak remélni tudtam, hogy ezt nem szúrta ki. Ben továbbindult a kitudja milyen, valószínűleg roppant fontos dolgára, én pedig szép diszkréten kinyitottam az ajtót, és kisétáltam rajta. Amint lementem a bejárat előtti lépcsőkön, elgondolkozva körbepillantottam. Sehol senki, tiszta a terep, de fogalmam sem volt merre menjek, vagy mi céllal. Esetleg kezdhetnék egy új életet az erdőben vademberként. Építenék magamnak egy szép kis kunyhót kidőlt fákból, lakomázhatnék bogyókból és szürcsölgetnék egy csobogó patak vizéből. Nos, ezt az ötletet elég hamar elvetettem, és inkább csak elindultam egyenesen, az orromat követve és már az is nagy lépésnek tűnt, hogy eljutottam addig a fáig, ahova pár napja hánytam. Az lett a kiindulási pontom, onnan már irány az erdő sűrűje. Nem érdekelt, mit hagyok magam mögött – mi az a rengeteg, régi, elátkozott kacat amit nem tudtam megfejteni, meg milyen srác Keith, vagy miért utál Roger, esetleg  hogy utánam jön-e valaki. Végtére is, közel három hónapom van arra, hogy hazataláljak, bár ami azt illeti még sötétedés előtt oda akartam érni akárhova. Nagy léptekben haladtam előre a fák között, szinte már futottam, hátra se nézve. Addig legalább is nem akartam hátranézni, amíg biztosra nem vehetem, hogy már csak fákat és sűrű lombokat fogok látni, annak a visszataszító kúriának, pedig nyoma se lesz sehol. Az egész napos sétálás jó ötletnek tűnt, és még ha utánam is indulnának, kicsi az esélye annak, hogy meg is tudnak találni. Ha még is a közelembe jönnének, először meghallom őket, aztán még mielőtt ők meghallanának engem, szépen elbújok valahova, hiszen egy erdő pont tökéletesen alkalmas a rejtőzködésre kivéve akkor, ha rám küldik valamelyik görög kutyájukat. Amilyen bizarr, hátborzongató társaság, még ki is nézem belőlük, hogy büntetésből a fél karom lesz azoknak az agresszív dögöknek a jutalomfalatja. De ilyesmin fölösleges is törni a fejemet – túl sok a negatív gondolat. Vettem egy mély levegőt, amit aztán lassan, sziszegve kifújtam a fülledt reggelbe. Nagyon meg kellett erőltetni magamat, mire kitaláltam valami vidám témát, ami lendületet ad a hosszú úthoz. Először is lerendeztem magamban azt a furcsa tényt, hogy én egy Skóciai erdőben sétálok. De még ezen sem sikerült igazán elmosolyodnom, mivel ez inkább ijesztő és ironikus volt, mintsem vidám. Kezdett testet ölteni bennem az a gondolat, hogy ez igazából nem is Skócia. Azt megérteném, ha az itteniek hazudnának nekem, de a szüleim más tészta volt. Ők biztos nem küldenek el úgy egy skóciai útra, hogy közben Walesben töltöm a nyarat. Persze az is lehet, hogy Roger őket is átvágta. Abból a vén szenilis bolondból én a szó szoros értelmében mindent ki tudok nézni. A tudatlanság gondolatára még a hideg is kirázott és még a szemeim is egyre forróbbak lettek. A könnyek lassacskán teljesen elhomályosították a látásomat ezért, hogy el ne essek, gyorsan letöröltem őket, mintha soha ott se lettek volna. Hiszen ez nem olyas valami, ami miatt sírni kéne. Sőt mi több, semmi miatt nem szabad sírni, mert akármilyen nehéz is, miután túlestem rajta nem lesz más csak egy komikus, elkeserítő emlék, amin jövőre már nevetni is fogok talán. Ez egyébként egy határozottan megnyugtató látásmódja a dolgoknak, mert ha sokat mondogatod, tényleg nem fogsz annyit aggódni és keseregni a dolgokon. Az elméd szépen elraktároz mindent, és igényesen becsomagolja egy kicsi uzsonnás zacskóba, ami az idő múlásával szépen bepárásodik a friss emlékek gőzölgő melegétől, és minden sokkal tompábbnak, talán kellemesebbnek hat majd, mint volt. Ez feltűnően ellazított, és még nagyobb lendülettel folytattam az utat a szabadság felé, hogy eljöjjön már azaz uzsis-zacskós rész is. Olyannyira belejöttem, hogy a végén már csak mentem előre egyenesen, rengeteg céltudattal és akaraterővel a gyorsan repülő idő észrevevése nélkül.

Egyedül akkor torpantam meg talán már valamikor délután fele, amikor egy hatalmas mennydörgés kettéhasította a levegőt, én pedig ijedtemben mozdulatlanná merevedtem. Egy csöpp, két csöpp, szinte egy pillanat alatt eleredt az eső is, annak ellenére, hogy egészen eddig semmi jele nem volt, hogy vihar készülődne.
-Basszameg! –Kiáltottam fel gondolkodás nélkül, amit hamar meg is bántam. Sajnos utólag már haszontalanul kaptam a számhoz a kezemet, mert ha valaki volt a környéken közel vagy távol, az biztos hallotta. Nem volt jobb ötletem, futni kezdtem. Az irány most sem számított, csak az, hogy minél hamarabb eltűnjek a tetthelyről. Az ég ijesztően hamar beborult, szinte rögtön sötét lett a felhőktől, ráadásul még a zuhogó eső is akadályozott a látásban. Nem kellett sok idő, hogy a fű csúszóssá váljon, és a puha földből sártenger legyen. Minél jobban igyekeztem, annál jobban kezdtem elveszteni az egyensúlyom és bár alig tudtam néhány métert futni, de máris elesetem. A térdem pont egy kövön ért földet, de az eső azt is elnyomta, ahogy a fájdalomtól felnyögtem. Bár nagyon sajgott, nem hagyhattam abba a futást. Lehet, hogy már elindultak a hang irányába, lehet, hogy már egészen közel vannak. A rémület és az ijedtség hatására meglepően gyorsan tudtam menni, az adrenalin megtette a hatását, amiért nagyon hálás voltam. Éreztem, ahogy a lábszáramon végigcsurog a vér a térdemen feltételezhető sebből, de most ez se érdekelt, bár minden normális esetben azonnal leültem volna 10 percre kipihenni a sokkot. Talán az egészben az volt a legzavaróbb, hogy akárki is jönne mögöttem, azt nem hallanám a szél vad süvítésétől, a mennydörgésektől és az eső zuhogásától. Hátranézni sem mertem, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy azért nem, mert akkor megint elbotlanék, esetleg nekimennék valaminek, vagy azért nem, mert félek attól, amit láthatok. Esetleg a kettő együtt. A hétköznapi életben mindig könnyen fogadtam a változásokat, nem voltam ijedős vagy félős, szinte lehetetlen volt meglepni. Amióta itt vagyok úgy érzem, összetört a személyiségem, és ez nagyon felbosszantott. -Így van – nem hagyhatom, hogy elveszítsem magam!- Ez a gondolat segített, hogy megnyugodjak, és kicsit higgadtabban kezeljem a szituációt. A futással továbbra sem hagytam fel, de most már inkább voltam eltökélt és határozott, mintsem egy rémült nyúl. Így legalább még a fájó térdemről is sikerül elterelnem a figyelmem, és elviselhetőbbé tennem a hülyeségem elől való menekülést. Aztán egyik pillanatról a másikra megtörtént az, amitől féltem - megláttam valakit. Viszonylag messze volt, a leszállt ködön keresztül a fák között – egy magas, fekete árny. Egy pillanatra azt hittem, valaki a házból az, de ahogy tovább néztem, feltűnt valami más is, ami biztos nem emberi. Sőt, semmi ilyesmi nem létezik – két vörös szempár, ami csak úgy szikrázott a sötétségben. A kezdeti ijedtség után a felismerés megbénított – az álmaim újra magam előtt láttam, és minden új értelmet nyert. Lehetséges lenne, hogy azért láttam olyan sokszor azokat a megbabonázó szemeket, mert tudat alatt figyelmeztetni akartam magam a veszélyre? De nem, hiszen legutóbb még menekülésre kért… És most itt vagyok, menekülök, egyenesen a legnagyobb veszély tárt karjaiba. Mi történik? Hova kerültem? A picsába, a picsába… Mire feleszméltem a megdöbbentségből, még mindig futottam, szinte automatikusan. Túl közel kerültem a mozdulatlan alakhoz, aki rémületemre egyre jobban kirajzolódott. Akárhogy néztem, a formája teljesen emberi volt, egy magas férfialak. Bár megálltam ott, ahol voltam, és eszem ágában sem volt tovább szaladni felé, mégsem féltem annyira, amennyire kellett volna. Még csak nem is sikítottam, mert a szikrázó tekintet ismerős, szinte biztonságos volt. Na meg, ki is hallhatná? De legalább az ösztöneim működhetnének minimum ennyire. Valahol mélyen bolondnak éreztem magam, de a gondolkodásomat teljesen elhomályosították a nemrégiben oly gyakorivá vált álmaim. Ennek ellenére mikor közeledni kezdett felém, én hátráltam. A hátam nekiütközött egy vastag fatörzsnek, amitől összerezzentem, de képtelen voltam levenni a szememet az árnyról. Nem közeledett gyorsan, így talán lett volna időm megfordulni, és menekülni előle, de nem tudtam. Ebben a helyzetben egyáltalán nem is gondoltam futásra, csak a kérdés visszhangzott a megüresedett fejemben: Mi lesz most? Az idő szinte mozdulatlanná dermedt, az idegen pedig már egészen közel volt. A szívem úgy vert, mintha kitörni készülne a bordáim közül, a lélegzésem pedig inkább zihálás volt lassan. A ködön és az esőn keresztül már kezdett kirajzolódni – egyenetlenül hosszú, koromfekete haját vadul tépázta a szél, akárcsak minden fát és bokrot körülöttünk. Nagyon magas volt, úgy 195 centi lehetett, és fiatal volt, finom vonású arcán félelmetes bizalmatlanság ült. A tekintete szinte felboncolt és kényszeríttet a mozdulatlanságra, mintha csak egy pillantással átlátott volna rajtam, képtelen voltam nem bámulni. Nem volt megnyugtató, mint az álmaimban, de volt még egy eltérés – a pupilla a vörösben nem egyetlen csík volt, hanem teljesen kerek. Ez megzavart, és ettől újra gyülekezni kezdtek a gondolataim, egyre kevésbé éreztem magamat kibelezve, aztán megállt előttem nagyjából öt méterre, de még így is fel kellett rá néznem valamennyire.
-Ki vagy te? –A hangját szinte teljesen elmosta az eső, ennek ellenére tisztán értettem a kérdést, mégse feleltem. De még ha akarnám se lenne mit mondanom erre. Amikor még egy lépést tett felém, már jobban magamnál voltam, és ezúttal menekülőre fogtam. Az irány véletlenszerűen jött, jobbra indultam volna el, de egyet se tudtam lépni, elkaptak.
-Ne! –Csúszott ki a számon a kétségbeesett kiáltás, de semmi haszna nem volt. Felemelkedtem a földtől, és hiába kapálóztam kézzel-lábbal, nem tett le. Vizes hajam a lendület erejétől teljesen az arcomba tapadt, szóval minden zavaros lett onnantól, de azt hiszem a vállára dobott, mert hirtelen nagyon magasról néztem a földet, már amennyit láttam belőle.
-Eressz el! –Kiabáltam megint, de semmi mást nem tett, csak nagy lendülettel sarkon fordult, és futni kezdett arra, amerről jött. Pillanatok alatt összemosódott a táj, és csak halványan tudtam elképzelni, milyen gyorsan mehetünk. Egészen embertelen, akárcsak az, hogy rögtön elkapott mikor öt méterre állt tőlem. Akárcsak a szemei, az a megmagyarázhatatlan megjelenés. Bár szívem szerint ott ütöttem és rúgtam volna, ahol csak érem, de reflexből olyan szorosan markoltam a fekete inget ezen a valakin, ahogy csak tudtam, és nem nyitottam ki a szemeimet. Nem szabad sírni, nem szabad sírni… Csak ezt mondogattam magamban, és próbáltam tiszta fejjel gondolkodni. Akárhova is visz, ott esélyem sem lesz se ellenkezni, se elmenekülni, ez már szinte teljesen biztos. Minden, amit tehetek az, hogy próbálok alkut kötni, hogy elengedjen, jól viselkedni, csinálni amit mond… Ez egyáltalán nem hangzott jól. Hirtelen már egészen visszakívánkoztam a nagyapám házába, ahol legalább az egérlyuk szobámba elhúzódhatnék, hogy nyugalomban és biztonságban legyek. Nagyon megutáltam magam, amiért nem hallgattam a többiekre. Ők előre figyelmeztettek, hogy ne menjek az erdőbe, és milyen igazuk volt. Ha tudtam volna, hogy ilyen alakok mászkálhatnak egy erdőben, aminek a környékén az égvilágon semmi nincs,  ha hiszek nekik, akkor talán a seggemen ülhetnék most és kávézhatnék mondjuk. De ehelyett lehet, hogy most fogok meghalni, vagy lelki nyomorékká lenni életem hátralévő részére. Talán az is elképzelhető, hogy az összes háztartásbeli tudott erről. Tudták, hogy van odakint valami ami nem ember, de pofátlanul elhallgatták előlem, amiért most elviselhetetlenül dühös voltam mindenkire. Eddig a pillanatig tudtam visszatartani a régóta kikívánkozó könnyeimet, most viszont csak úgy ömlöttek a szememből. Minden egyes csepp elkavarodott a pocsolyákban, összemosódott az esővel, és ettől csak még elveszettebbnek éreztem magam. Legalább igyekeztem halkan bőgni, ha már mást nem tehettem. És pont, amikor ezt is kezdtem volna feladni, hirtelen újra a földön voltam, a saját lábaimon. Szerettem volna megtörölni a szemeimet, és hátrasimítani a hajam az arcomból, de a valahogy nem sikerült. Észre se vettem, hogy a kezeim hátra vannak szorítva, és esélyem sem volt kiszabadítani őket. Elborzasztott, hogy mennyire elvesztettem a maradék kis erőmet és öntudatomat is. Az alak maga előtt tolva engem elindult valamerre. Próbáltam kivenni valamit a körülöttem folyó dolgokból, de jóformán se kép, se hang. Egy valami viszont tisztán érzékelhető volt – fény. A hirtelen világosságot először nem tudtam mire vélni, de miután egészen körülvett, és már az eső sem esett a fejemre, kezdtem kapizsgálni valamit. Mögöttem ajtócsukódás, és a vihar zajai is eltompultak.

-Fogtam egyet! –Mikor az alak hirtelen felkiáltott mögöttem, ijedten összerezzentem. Hogy érti, hogy fogott egyet? Úgy érti, fogott egy embert? De ami még fontosabb – többen is vannak? A világosság és a szárazság némileg megnyugtatott, így már szentelhettem pár másodpercet arra, hogy körülnézzek. Egy előszobában voltam, ráadásul egy látszólag teljesen közönséges előszobában. Tiszta parketta, krémszínű falak, egy cipőtartó különböző cipőkkel, mögötte egy kabátfogas. Mindez egy boltívvel végződött velem szemben, aminek a túloldalán egy hosszú folyosó volt ajtókkal, és le lehetett fordulni balra, a végénél pedig jobbra is. Lábdobogás jelezte, hogy közelednek azok, akikhez szólt. A jobb oldali kanyarból fordultak ki még négyen, mindannyian magasak, vörös szemekkel. Két fiú, két lány és nagyjából egyidősnek néztek ki. Nem volt sem időm, sem kedvem jobban megnézni őket magamnak, bőven elég borzasztó volt maga a tény, hogy öten vannak összesen. Sőt, mit keres egy rakás, ijesztő alak egy ilyen szép és tiszta házban? Túl sok volt a kérdés a fejemben.

-Vidd a székhez. –Az egyik fiú előre lépett, kezében egy vastag kötéllel. Megijedni sem volt időm, aki mögöttem állt ismét tolni kezdett, én pedig nem ellenkeztem. Erőlködnöm kellett, hogy visszafogjam magam és ne kezdjek rugdalózni, de csak hagytam, hogy tegyék, amit akarnak.  Nem mentünk messze, még a balra kanyarodó folyosó előtt valamelyikük kinyitott egy ajtót, ami mögött sötétség volt. Megborzongtam a hűvöstől, ami bentről kiáramlott, és viszolyogtam attól, hogy megint ne lássak semmit. A küszöböt magamtól is átléptem, a padló kevésbé kopogott bent, mint kint. Talán nem parketta lehetett, hanem beton. Ennyi volt, amennyit a folyosóról beszűrődő fényből meg tudtam erősíteni. Emiatt szerencsére nem kellett sokáig aggódnom, mert az utánunk jövők már a villanyt is felkapcsolták, és becsukták az ajtót maguk mögött. Az összes világítás egy halványan pislákoló villanykörte volt, ami a plafonról lógott le, és kísérteties fényt vetett az éléskamrára. Minden csupasz beton volt, és a szoba közepén egy régi szék állt, teljesen közönséges ételekkel telerakott polcokkal körülötte. Valószínűleg nem „a szék” miatt hozták ide a kajákat, hanem azért hozták a kajákhoz a széket, mert nem volt más hely. Az egész ház harmonikus és megnyugtató, szinte vártam, hogy én még így is valami bizarr és ijesztő helyen kössek ki.

-Te fogod, én kötöm. –Mondta ugyan az, aki előbb megszólalt, és már indult is. Aki idehozott elég kegyetlenül vágott a székhez, a másik meg – egy barnahajú- kötözni kezdett. A biztonságot kicsit túlzásba vitték, mert alig kaptam levegőt, olyan szorosra sikeredett.

A harmadik fiú is megszólalt. Talán egy kicsivel tűnt idősebbnek a többinél, de lehet, hogy csak a fény esett úgy az arcára. Szőke, félhosszú haja volt, és ugyan az a vörös szem. Egyből feltűnt, hogy a pupillája nem kerek volt, hanem olyan, akárcsak egy macskának, függőleges, kissé telt vonal.

-Na, és most beszélj.

-Tessék? – Nagyon figyeltem, hogy ne mondjak rosszat, de erre azért nem számítottam. Még is mit kéne mondanom? Ebben semmi logika nem volt.

-Mondj el mindent a tervetekről, vagy drasztikus módszerekhez kell folyamodnunk, hogy kihúzzuk belőled részletesen. –A hangja természetellenesen érdes volt, de talán csak azért, hogy jobban rám hozza a frászt, ami sikerült is neki. Halvány ötletem sem volt, miről beszél, viszont nem akartam belegondolni, mik azok a drasztikus módszerek.

-Fogalmam sincs, miről beszélsz. –Letegeztem, mert csak néhány évvel lehetett nálam idősebb, de azért reméltem, hogy nem csináltam nagy butaságot.

-Ah! –Hördült fel az egyik lány a háttérből, de nem igazán foglalkoztam vele.

-Figyelj, kutya. Semmi kedvünk szórakozni. –Folytatta a szőke, én meg éreztem, ahogy a kétségbeesett pillantás véglegesen ráragad az arcomra. A kutya szó hallatán kirázott a hideg is.

-Nem hazudok! –Talán túl erőteljesen mondtam, de gyorsan visszafogtam magam. Nem tudtam rájönni az arcából, hogy mire gondolhat, de nem szólalt meg egy darabig.

-Hogy kerültél az erdőbe? –Kérdezte végül már viszonylag nyugodtabb hangon, mint ahogy eddig beszélt. Nem gondolkodtam, hogy mit válaszoljak – az együttműködés utáni legfontosabb szabály az őszinteség az ilyen helyzetekben, ha jól akarja megúszni az ember.

-Elszöktem a nagyapámtól. –Mondtam egyből, mire hirtelen mindenki arcára enyhe döbbenet ült ki.

-Hogy hívják a nagyapád? –Szólalt meg egy kisebb csöndszünet után ezúttal a barnahajú, aki kikötözött.

-Roger Verde. –Először nem értettem, ez miért számít, de úgy döntöttem nem is érdekel inkább.

-És miért szöktél meg? –Ez egy viszonylag kínos kérdés volt, így egy darabig nem is tudtam rá mit szólni. Mondtam volna, hogy „Mert a szemek azt mondták!” ami még bajba is sodorhat, ha elmondom milyen szemekről beszélek, vagy mondhatnám, hogy „gonoszak velem” de az meg olyan kisstílű, buta dolog ami nem illik egy ilyen komoly helyzethez.

-Mindenért. –Mondtam végül az igazat, csak kissé tág fogalomban.

-Az mit takar? –Úgy tűnt, a dolgot nem lehetett nyugodni hagyni.

-Furcsa, bizarr hely az a ház. –Csak miután ezt kimondtam jöttem rá, hogy mennyire hétköznapi ott minden, ezekhez a személyekhez képest, szóval gyorsan folytattam inkább.

-Utált mindenki, főleg Roger, a kutyákat pedig már nem bírtam tovább elviselni. –Minél többet mondtam, annál jobban meglepődtek, már ha jól értelmeztem az arcukat, ami nagyon valószínű. Elég frusztráló volt, ahogy összenéztek, és fogalmam sem volt róla, hogy mit gondolhatnak most.

-Miért jöttél Rogerhez? –Most megint a szőke kérdezett, és kíváncsi voltam, meddig fog még ez tartani.

-Mert a szüleim elutaztak Olaszországba egész nyárra, nem akartak otthon hagyni egyedül, ezért ide küldtek Skóciába. –Reméltem, elég tárgyilagos voltam, mert nem értettem miért bujkált mosoly mindannyijuk szája sarkában az utolsó szavam után.

-Skóciába? –Kérdezett vissza egy érthetetlen arckifejezéssel. Nem feleltem, csak bizonytalanul bólintottam egyet.

-Hogy hívnak? –Soha nem zavart még össze ennyire egy ilyen egyenes és egyértelmű kérdés. Hogy jön ez ide? És mi olyan mosolyognivaló azon, hogy Skócia?

-Iris. –Mondtam, hogy ne húzzam az időt fölöslegesen.

-Szóval Iris. –Itt megállt egy pillanatra, majd enyhén közelebb hajolt. -Téged jól átvertek, mert ez itt nem Skócia. –Nem Skócia? Most biztosan ugyan arra gondolt, amire én is. „Skóciában nincsen ekkora erdő!” Elfintorodtam – szép kis hülyének nézhetnek.

-Hanem? -Amikor rákérdeztem, sok mindenre számítottam, csak arra nem, amit ténylegesen válaszoltak.

-Ez itt a túlvilág. –Egy pillanatra azt hittem, csak félrehallom, de nem – megállt bennem az ütő, és csak meredtem nagy kerek szemekkel rá. Meghaltam volna? Nem, ez esélytelen. Ennek ellenére azt hiszem, sok mindent megmagyarázna, bár kétség kívül bizarrul hangzott. Azt hiszem, ezek után már nem sok mindenen fogok meglepődni. Illetve, nem is.
-Óh. –Vigyorodtam el, miközben nagy sóhajtással leeresztettem a vállaimat. –Szóval, hol a kandi-kamera?
-Mi? –A szőke összeráncolta a szemöldökét, majd kiegyenesedett. Egy pillanatig mindenki szó nélkül nézett hol rám, hol valaki másra, amitől ismét elbizonytalanodtam.
-Óh. –Mondtam ismét, csak ezúttal inkább elborzadva, nem pedig megkönnyebbülve. Szóval nincs kandi-kamera. Az utolsó mentsváram romba döntötték, és ezt nem tudtam máshogy kezelni, minthogy hirtelen pánikba estem. Az információ egy kicsit megszédített, amitől hányinger uralkodott el rajtam.
-Na jó, most engedjetek el. –Jelentettem be elcsukló hangon, miközben ficánkolva próbáltam kiszabadulni a kötelek szorításából, természetesen eredménytelenül.
-Hé, nyugi! –A barna hajú srác előrelépett, de a szőke elétartotta a kezét, hogy megállítsa.
-Ne. Lehet, hogy csak színészkedik. –A hangja komor volt és bizalmatlan, én pedig éreztem, ahogy az összes vér kimegy az arcomból, és elfehéredek.
-Hé, gondolkozzatok. Lehet, hogy még hasznunkra válhat. –Most egy rövid, fekete hajú lány lépett el a csukott ajtótól, arcára halványan esett csak a pislákoló kis lámpa fénye, amitől egészen ijesztőnek tűnt. Egyáltalán nem volt szimpatikus, de azért megakadt a tekintetem a szemein. Ahogy a sötétből a fényre lépett, a pupillája enyhén összehúzódott, pont mint egy macskának, leszámítva a vörös íriszt. A hirtelen ijedtségem kezdett alábbhagyni, amiért nagyon hálás voltam. Tanakodva összenéztek, de nem szóltak egy szót sem. A várakozás megőrjített, és csak a hirtelen úrrálett mély csöndben vettem észre, hogy zihálok. Nyeltem egyet, miközben nagy sóhajtásokkal próbáltam kontrollálni a légzésemet, amitől sokkal jobb lett.
-Oké. –Fordult végül felém elég kelletlenül az a feketehajú, aki idehozott. Mindenki más sarkon fordult, és kisétáltak az ajtón. Szívesen megérdeklődtem volna, hogy mi a ferde szar folyik kitt, de nem jött ki hang a torkomon. A nyitott ajtón át hirtelen beszűrődő fénybe hunyorogtam, de az pillanatokon belül ismét becsukódott. Aki itt maradt szó nélkül kitolt egy széket a sarokból, majd velem szemben leült rá. Vártam, hátha mond is valamit, de csak hallgatott, és mozdulatlanul bámult rám. Nem akartam, de nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam a szemeit. Figyeltem, hogy hol az egyik szemembe nézett, hol a másikba, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit, hacsak nem egy kis türelmetlenséget – talán várt valamire? Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy megszólaljak-e, de semmi nem jutott az eszembe. Milyen érdekes, pedig egy perccel ezelőtt még ezernyi kérdésem lett volna, de ezeket az igéző szemeket fürkészve valahogy olyan mély nyugalom töltött meg, amilyet tavasz legvége óta csak a mostani különös álmaimban éreztem. Nem értettem mi ez, és honnan jön, de tudtam, hogy nem természetes. Az imént közölték, hogy a túlvilágon vagyok, és bizarr alakok raboltak el a fogságomból való szökésem közben. Zaklatottnak kéne lennem, sőt, talán idegösszeroppanást is kaphatnék, de nem, ehelyett csak bámulok egy vadidegen szemébe pislogás nélkül, miközben a gondolataim lassan szétúsznak a fejemben. Megpróbáltam egyet elkapni, vagy legalább csak egy kis foszlányt a sok közül, de képtelen voltam megerőltetni az agyamat. Pont olyan érzés volt, mint amikor egy szörnyen hosszú nap után ledőlsz a kényelmes ágyba, és egy óra alvás után fel kellene kelned.
-Mit csinálsz? –A hang ismerős volt. Azt hiszem, talán az enyém lehetett, de csak kívülről hallottam, sőt, egészen távolinak tűnt, és nem emlékeztem rá, hogy ilyesmit akartam volna kérdezni, vagy egyáltalán megszólalni. Összerezzentem, mikor a fiú pislogott egyet, ezzel megszakítva azt a furcsa tompaságot bennem. Sikerült összeszedni magam, és igyekeztem nem szétesni megint.
-Várok. –A hangja határozott volt, mély és komoly. Azt hiszem, ideje volt a szemein kívül is megfigyelni az arcát – az első szó ami eszembe jutott, az elegáns volt. Tiszta, arányosan keskeny arc finom vonásokkal, és ő volt az első olyan fiú akinek jól állt a hosszú haj, aminek igényes tépettsége tökéletesen keretezte az arcát. Először bámulatba ejtett, aztán végül azt is felfogtam, amit mondott.
-Mire? –Kérdeztem kissé értetlenül, de csöndesen.
-Arra, hogy történjen valami. –Ezt nem értettem. Minek kéne történnie csak azért, mert ül és bámul? Szerencsére magától is elég hamar megválaszolta a még fel sem tett kérdésemet, egy kérdéssel.
-Nem érzed magad kimerültnek és gyengének? –Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy az iménti furcsa transz az lehetett-e amire rákérdezett, de végül megráztam a fejem. Végtére is, azaz érzés elmúlt, és most ismét magamnál vagyok. A fiú összeráncolta a szemöldökét, mint aki nem ért valamit, vagy mintha nem tetszene neki a dolog.
-Mert? –Talán túl merész ötlet volt rákérdezni, de nagyobb bajba már úgy sem igazán keveredhetnék.

-Szeretném, ha részletesen elmesélnéd, hogy kerültél ide, mit tudsz, és mi történt veled. –A hangja most nem volt erőszakos, inkább olyan ellentmondást-nemtűrőnek hangzott, bár nincs sok különbség a kettő között. Bár zavart, hogy kitért a kérdésem elől, de nem tudtam mit tenni ellene, csak válaszolni neki. Nem érdekelt, ha titkos adatokat adok a kezükbe, vagy elszólom magam annak a háztartásnak a kárára – megérdemlik.

-Amikor leszálltam a vonatról, hintóval felvett egy Stan nevű fickó, aki megitatott velem fél deci undorító levet, amitől végigaludtam az utat. Amikor felkeltem, már megérkeztünk, és a kocsis ikertestvére, Ben bekísért a házba, ahol rögtön belém harapott egy kutya, és elvesztettem az eszméletemet. Egy kicsi és csúnya szobában ébredtem, be volt kötve a lábam, és jobb híján elmentem felderíteni a házat. Sok unalmas szoba volt, aztán az egyikben furcsa fegyvereket és hamvakat találtam. Az egyik urnát ki is nyitottam, viszont szörnyen rosszul lettem a szagától. Elvittek reggelizni, ott megismerkedtem még néhány ott dolgozóval… Egy Keith nevűvel elmentem lovagolni, aztán mindenki elment valahova, és egyedül maradtam. A fürdőszobát kerestem, amikor megint megtámadott egy kutya, aki elől bemenekültem egy laborba, amit véletlenül félig összezúztam. –Itt megálltam a történetben, mert eszembe jutott valami. A kékes kő még mindig a farmerzsebemben volt! Úgy döntöttem, ezt a sztori végén mutatom meg, be akartam fejezni a mondandómat. Közben a fiú arcát figyelgettem, aki néha meglepődött, néha pedig bizarr módon elmosolyodott amit nem tudtam mire vélni.

-Aztán két nap után először találkoztam Rogerrel, aki először leszidott, aztán leszart engem. Ezen felhúztam magam, szóval fürdés után bezárkóztam a szobámba, és reggel elszöktem az erdőbe, és több órányi járás után hirtelen vihar lett… Innen pedig már te is tudod. –A végére durcásan lesütöttem a szememet, de túlságosan kíváncsi voltam az arckifejezésére ahhoz, hogy ne nézzek rá.
-Érdekes… -Motyogta, minden más gondolatot halvány mosollyal megtartva magának. Ennél azért többre vártam, de úgy tűnt neki ez is elég volt. Az álmaimról nem akartam még beszélni, az annál személyesebb és talán veszélyesebb információ a számomra.
-És milyen urnáról beszéltél te? –Kérdezte ezúttal komorabban, látszott, hogy mélyen gondolkodik.
-Elég nagy, szürke régi urnákról, amiknek egy-egy kereszt volt az oldalukba vésve. –Amint ezt kimondtam, a fiú szemmel láthatóan meglepődött.
-Miért? Mi volt az? –Bizonytalankodtam a furcsa reakciójára.
-Te tényleg nem tudsz semmit, ráadásul még fura is vagy. –Kiegyenesedve sóhajtott egyet, aztán ismét bámulni kezdett, csak most látszott, hogy hezitál valami miatt. Türelmetlenül összeráncoltam a szemöldökömet. Ami azt illeti, egészen feloldódtam, és már nem is féltem. Bár semmit sem értettem semmiből, de egészen feloldódtam már ennyi fenyegetésmentes beszélgetés után.